Én drága Apukám, el kell mondjam neked,

hogy te vagy a világon a legeslegszuperebb,

Tízszer jobb vagy Szupermennél s százszor mint Batman,

S tudod jobban hiszek benned, mint a Pókemberben.

Bár repülni nem láttalak, biztos azt is tudnál,

Hogyha bajba kerülnék bárhová elfutnál,

A nyakadban elcipelnél az Üveghegyen túlra,

Kurtafarkú malac lássuk: a mesét hogyan túrja.

Örülök, ha itthon vagy s együtt játszunk, nevetünk,

Ugye te is érzed azt, hogy milyen nagyon szeretünk!

Itt is maszat, ott is maszat,

Hű, de összekented magad,

Piszkos pofika kettő darab,

Tíz kicsi ujjacska kosztól ragad.

Irány a mosdó, ne fordulj vissza,

Szappanozz bátran, a lefolyó issza,

Habhajón utazik le minden piszka,

Így leszel kicsikém újra szép tiszta.

Szeretem nézni, ahogyan alszol,

Apró szád szélén egy picike nyál,

Hosszú pilláid árnyékot vetnek,

Alattuk két fényes, nagy szembogár.

Szeretem nézni, hogy farkas étvággyal,

Kanalazod a friss húslevest,

A cérnametéltet cuppogva szívva,

Fújod, mert anya ez nagyon meleg.

Szeretem nézni ahogyan játszol,

Kacagva jár a két kis kezed,

Boldogan építed, mit neked rajzolt,

A végtelen gyermeki képzeleted.

Szeretem nézni, ahogyan nézel,

Szemedben öröm s száz kérdés ragyog,

Szeretlek nézni bármit csinálsz is,

Ha láthatlak mindig boldog vagyok.

Mi történik, hogyha télen nem lesz mégse hó,

Min csúszik a szánkójával majd a Télapó?

Utánfutós varázsbringán járja be a Földet,

Vagy egy lovas kocsival, min csengettyűket zörget,

Talán egy vidám, füttyülő, pöfögő, kis gőzösön,

Esetleg egy vadászgéppel, mi átszáll felhőn, ködön,

Színes, hasas léghajóval vagy taxival, mint apáék,

Válasszon bármit a lényeg, hogy megjön majd az ajándék.

Mikor anya beteg megtörik a csoda,

A varázslat nélkül a család lelke oda, 

Hiányzik mindenből folyton dolgos keze,

Lágyan simogató, két mosolygó szeme,

Bárkit megnyugtató, finom puha hangja,

Végtelen ringató, ölelö két karja,

Az édes illata és ahogyan nevet,

Édesanyám kérlek ne légy tovább beteg,

Nélküled oly üres s szomorú a világ,

Jó Istenkém kérlek, gyógyítsd meg ma anyát!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenyő,

Olyan büszke volt magára mint egy szép hercegnő,

Egyedül állt a dombtetőn, karcsún és kevélyen,

S elégedetten nézett szét  mind az erdőségen.

Én vagyok a legszebb fa szerte a világon,

Bárhová tekintek messze páromat nem látom,

Ruhám mindig illatos, üde, zöld és fényes,

Nem vetkőzöm le soha, mint az a sok kényes,

Akik nyáron, ősszel is új lombozatot vesznek,

S télen leveleik nélkül a hidegtől megvesznek.

Sustorognak naphosszat, s ha felkap a szél szárnyra,

A sok boldond hajladozva megindul a táncba.

Nem csoda, hogy göcsörtösek, görbék, s megkorhadnak,

Ha lakásul szolgálnak a pimasz madaraknak.

Rajtam bezzeg egy szemtelen sem mer rakni fészket,

Az kéne csak, hisz egész nap hangosan zenélnek.

Állt a fenyő sudár törzse egyenes és merev,

Jöhet eső, hó vagy hőség ő sohasem remeg,

Történt aztán egy igen sötét, júliusi éjjel,

Hogy zivatar szaladt arra végtelen nagy széllel,

Csavarta az erdő fáit, tépte mind a lombokat,

Szaladgálva borotválta élesen a dombokat,

Egy rohammal morgolódva fújta a fenyőt körbe,

Megragadta s egy rántással csúnyán kettétörte.

Másnap reggel a völgyi erdő jajgatásra ébredt,

A dombon sírt a büszke fenyő, jaj, mily' nyomorék lett,

Naphosszat csak sirdogált és néha felkiáltott,

Oh, jaj, mi lett belőlem, s búsan halni vágyott.

Megsajnálta őt nagyon az erdő sok kis fája,

Szegény kevély fenyőnek bajban nincs barátja,

Vígasztalón susogtak egy kedves régi éneket,

S egy rigópár fürgén szelte a domb fölött a kék eget,

Ne sírj fenyő, nem maradtál egyedül a bajban,

Csivitelve simogatta a beteget a dallam,

S a csonka fa egyik ágán felépült a fészek,

A fenyő is örvendezett mikor végre kész lett,

Boldog volt és együt táncolt  ő is már a széllel,

S a sok kedves erdőlakó lomos fa testvérrel.

Öreganyám sparhelt mellett kukoricát morzsol,

A két csutka tánca közben barázdákat horzsol,

Hullik a sok sárga gyöngyszem, lesz egy véka tengeri,

S ami huncut mellépotyog, a kendermagos felszedi.

Vacog a föld, hideg már az októberi éjszaka,

Oly' távol jár még a tél s a pihe-puha paplana,

De jó lenne egy nagy, meleg, finom, bolyhos takaró,

S hozzá forró, sűrű, édes, tejszínhabos kakaó.

Nádszálat ragad a szél s hozzá felhőfonalat,

Fürgén dolgozik és közben száraz avart tologat,

Hajnalfelé megszemléli, mily' szép takarót kötött,

S az alvó földön szétteríti a bársonyos tejködöt.

Igazi ünnep mind az a nap,

Amikor apuci itthon marad,

Egész nap nevet és játszik velem,

Én az ilyen ünnepeket szeretem.

Igazán akkor ünnepelünk,

Ha nagyihoz vidáman, együtt megyünk,

Nevetve ölel úgy örül nekem,

Én az ilyen ünnepeket szeretem.

Vajon csak a mesében léteznek a hősök?

Vajon csak az a hős, aki mindig győzött?

Vajon a hős folyton erős, kemény, bátor?

Vajon a hős tudja, hogy ő hős magáról?

Vajon válhat hőssé egyszerűen bárki?

Vajon hogy hős legyek sokat kell majd várni?

Vajon, ha hős leszek, én is kapok szárnyat?

Vajon kell még ma hős ennek a világnak?