Hosszú volt a tél. Hideg és havas. A fák már nagyon várták, hogy végre jöjjön a tavasz, nagyobb fokozatra kapcsolja a napot és elkezdhessenek újra felöltözni mindenféle színes virágba, levélbe.
A város melletti erdőbe, ha a szél is úgy akarta, kihallatszott a rádióműsor:
- Holnap igazi tavaszi idő várható, sok napsütéssel, 10 fok körüli maximumokkal!
A fák izgatottan készültek. Ha még az emberek, akik szinte semmit sem képesek érezni a természet ritmusából is a tavaszt híresztelik, akkor tényleg itt az idő.
Szombat reggel aztán valóban megérkezett a beígért meleg, a bárányfelhős, rikítóan kék égbolt, meg a tíz fok. A fák bontogatni kezdték régóta előkészített bimbóikat.
Elsőnek a varázsmogyoró, kicsit később a mandula, utána nem sokkal a farkasboroszlán. A som és a lonc teljesen egyszerre. Kicsit össze is kaptak rajta, melyikük volt a gyorsabb.
Minden fa és cserje igyekezett felvenni a legszebb tavaszi ruháját, csak egy, fa állt csupaszon és szürkén, mintha egyáltalán nem érdekelné a társai zajos öltözködési láza.
- Hahó, ébresztő – bökte meg végül egyik szomszédja – itt az idő virágba borulni.
A fa nem válaszolt.
- Szomszéd, nem érzed a nap csodálatos simogatását a kérgeden? – próbálkozott egy apró, rózsaszín virágokkal díszített bokor.
A fa hallgatott. A körülötte álló ágait végigborzolta egy rémes sejtelem.
- Ugye nem száradtál ki? – kérdezte vékonyka hangú suhogással egy közeli nyírfa.
- Nem – válaszolt a fa röviden.
- Akkor? – érdeklődtek kórusban suhogva a megkönnyebbült környező bokrok és fák.
- Mi akkor?
- Akkor mikor borulsz te is virágba?
- Semmikor – válaszolta a fa és, ha tehette volna, odébb vonul a társaitól. Nem volt kedve beszélgetni.
- De hát miért? – érdeklődött egy idősebb akác, igyekezett a hangjából minden tüskét száműzni.
A fa egy darabig nem válaszolt, aztán kibökte:
- Mert unom ezt a nagy hűhót a virágok körül.
Döbbent ágsuhogás szalad végig az erdőn.
- Minden évben ugyanaz. Várjuk a tavaszt. Megjön. Felvesszük a virágokat. Mindig ugyanazokat a virágokat. Aztán lehullatjuk őket. Érleljük a gyümölcsöket, terméseket, mindig ugyanazokat a terméseket és gyümölcsöket. Aztán lehullatjuk őket. Meg a leveleket is. Alszunk és minden kezdődik előről. Mi ez, ha nem dög unalom? Inkább nem csinálok semmit, abban legalább nem fáradok el.
Az erdő fái hallgattak. Erre eddig egyikük sem gondolt. Végül az erdő legöregebb fája, egy évszázados tölgy szólalt meg.
- Ez a természet rendje.
- Attól még dög unalom.
- Ez csak tőled függ.
- Tőlem?
- Persze. Csináld másképp!
- De hogyan?
- Például kezdheted azzal, hogy hozz más virágot, mint tavaly.
- És ezt tényleg lehet?
- Hát próbáld meg és kiderül.
A fa megfogadta a tanácsot. Néhány napig még csupaszon álldogált a többi, virágzó, levelesedő társa között, aztán egy reggel, mindenki nagy meglepetésére sárga fekete pettyes bimbók pattantak ki rajta.
- Méhecske? – találgatott a legközelebb álló szomszédja.
- Orchidea? – tippelt egy jól tájékozottságáról ismert cserje.
- Pillangó! – mondta határozottan egy nyír.
A fa megvárta, még mindenki találgat, majd miután senki nem tudta a helyes megfejtést, büszkén bejelentette:
- Zsiráf.
Az erdőn elismerő suhogás szaladt végig s hamarosan nem csak minden fa, de a környékbeli állatok és emberek is csodájára jártak a világ első és egyetlen zsiráfokat virágzó fájának.
