Az ibolyának nincsen rigolyája,

hisz ropogós rigófütty uzsonnája,

frissen fakadt fűszálból  faragott ágya,

s selyem napsugárból szőtt áttetsző sálja,

mind boldoggá teszik.

Fiúknak

1.

Bár az erdő még nem zöldül,

az ibolyák már kékek,

hoztam is az illatukból,

megöntlek vele, kéred?

2.

Hétfő is van, korán keltem,

de hidd el nem bánom,

megöntözlek, nevess velem,

kedves, szép virágom!

3.

Tanultam egy verset,

de nem jut eszembe,

azért csokitojást,

teszel a zsebembe?

4.

Szép virág a tulipán,

az ibolya kedves,

finom a csokitojás,

de kedvencem az ezres!

5.

Virágot látok,

verdára gyűjtök,

ha vizet kapsz,

kétszázat adsz?

6.

Jobb vagy mind Elza, szebb vagy mint Barbie,

a locsolásért, mit lehet kapni?

Apukáknak

1.

A tavasz még nem ért ide,

de én azért eljöttem,

hogy a legszebb, friss virágot,

kölnivel öntözzem,

hogyha elfogadod tőlem,

az illatos harmatot,

kivirágzik, kert és mező,

meglátod majd hamarost.

2.

Hosszú szürke tél után,

jól esik megállni,

friss virágos kerteket,

hosszasan csodálni,

a legszebb virágszálat,

tiszta vízzel öntözni,

hálás mosolygásától,

boldogságba öltözni.

3.

Nehéz a választás,

szagos a kölni,

ha megöntlek vele,

nem fogsz megölni?

4.

Hajadban pántlika,

pohárban pálinka,

kezemben szifon,

most megöntlek szívem!

5.

Messze még a fizetésnap, addigis kell élni,

locsolásért sonkát, kolbászt szeretnék én kérni.

6.

Nem hosszú a versem nyugi,

vége is, jöhet a puszi!

Ugyan hajnalonként még rendesen fagyott, Tavasztündér már javában dolgozott. Rajzasztalán tucatnyi virág vázlata, madárdalkották és színes festékek hevertek mindenfelé. A kis, zöld mohapulóverbe burkolózó tündér kora reggeltől késő estig munkálkodott, hogy mindent előkészítsen rügyfakadásra.

Egyik délután épp illatos akácvirág teáját kortyolgatta, mikor halk kopogást hallott a bejárat felől.

- Nyitva van, gyere be – szólt Tavasztündér az ajtó felé és még egy nagyot kortyolt a gőzölgő bögréből.

A bejárati ajtó lassan kinyílt és egy puha, barna tavaszi kabátot viselő nyúlasszonyság jelent meg, két szintén barna, viháncoló nyúl kölyökkel.

- Elnézést, hogy csak így rád törünk, de nagyon fontos dolog miatt jöttünk.

Tavasztündér hellyel kínálta a látogatókat. Mikor látta, hogy a nyúlgyerekeket mennyire érdeklik a rajzai, adott nekik is papírt meg festéket:

- Fessétek le a kedvenc virágotokat – bíztatta a kicsiket, akik nagy lelkesedéssel ragadták magukhoz az ecsetet, de aztán csak a fülük tövét vakargatták.

- Még nem ismerik a virágokat. Ez lesz az első tavaszuk – magyarázta Nyúlmama és a gyerkőcök fülébe súgott valamit. A kicsik csillogó szemekkel láttak neki az alkotásnak.

Tavasztündér hozott néhány csészét a vendégeinek és leült, hogy meghallgassa Nyúlmamát.

- Nagy gondban vagyok Tavasztündér, kérlek, segíts rajtam! Néhány nap és itt a húsvét. Nem tudom mi tévő legyek!

- Nagyon szívesen segítek, de fontos lenne, kicsit többet megtudnom a problémádról – mosolygott bátorítóan a kis, zöld tündér. Nyúlmama folytatta:

- A húsvét szép ünnep. Zöldülni kezd a táj, meleg napsugár simogatja a fákat, egyre több az ennivaló. Ezek csodás dolgok.

- A húsvét a ti ünnepetek. Az emberek imádják a húsvéti nyulakat.

- Hát pont ez a baj!

- Baj? Ugyan, miért baj ez? Minden tele van nyulas képekkel, csokoládéból, fából, kőből, mindenből nyulakat formáznak, így ünnepelnek.

- Mert az emberek nem csak a csokoládéból, fából, kőből, miegyébből készülő nyulakat akarják hazavinni az ünnepre, hanem az ilyen élő, eleveneket is, mint ez a kettő itt – mutatott Nyúlmama könnyes szemekkel két lelkesen firkálgató porontya felé.

- Magukhoz édesgetik őket, hazaviszik, néhány napig játszanak velük, aztán megfelejtkeznek róluk, vagy egyszerűen kidobják szegénykéket.

- Oh, ez borzasztó! – kapta a szája elé apró kezét Tavasztündér.

- Hát igen, de nem lehet mit tenni. Az emberek imádják a finom, puha, szőrös kis jószágokat és minden áron akarnak maguknak egyet – magyarázta szomorúan Nyúlmama.

- Hogy segíthetnék ezen?

- Ez az amiért jöttem. Hogy találj ki valamit az embereknek, ami puha, kedves és hazavihetik az én kicsi gyerekeim helyett. Kérlek Tavasztündér, segíts!

A kis zöld tündér igyekezett megnyugtatni Nyúlmamát, hogy feltétlen kieszel valami megoldást, így egész vidáman sikerült útjára indítania vendégeit.

Ahogy magára maradt, azonnal nekilátott megoldást keresni a nyulak problémájára. Dolgozott estig, aztán éjszaka, reggel és délelőtt. Ebédidőre annyira elfáradt és annyira csalódott volt a sikertelenségtől, hogy úgy döntött, elmegy sétálni egyet a frisslevegőre.

Végig sétált a csalitoson, elment a fekte erdő mellett, s mikor a kockaköves patakpartra ért, már egészen frissnek érezte magát. Ahogy az olvadás után újra sebesen szaladó patakot nézte halk sírdogálás hallott. Tavasztündér körbenézett. Néhány lépésre tőle egy kopasz kis bokor lógatta búsan az ágait a patak felé.

- Miért sírsz, kedves? – kérdezte Tavasztündér és megsimogatta a kis bokor ágait.

- Mert jön a tavasz – hüppögte a kis bokor.

- És az miért olyan szomorú? – csodálkozott a tündér.

- Mert mindenki virágba borul – válaszolt a bokor.

- De hát a virágzás csodálatos!

- Persze, azoknak, akiknek szép a virágja. De mi van velem? Hol vagyok én az orgonához, babarózsához, aranyvesszőhöz képest? Sehol! Se színe, se illata a virágaimnak. Senkit sem érdekelnek.

- Oh, hát ezen könnyen segíthetünk – mondta vidáman Tavasztündér, aztán elbúcsúzott a kis bokortól és hazaszaladt .

Újra nekifogott a munkának. Dolgozott délután, este és éjszaka. És mikor reggel befejezte, úgy érezte, elfogyott minden ereje. Száz meg száz virágrajz feküdt körülötte, de egyik sem volt jó. A kis tündér fáradtan elindult a konyha felé, hogy egy jó erős teával felfrissítse a gondolatait. Aztán a konyhaajtó melletti komódon megakadt a szeme valamin. A nyúlgyerekek rajza volt. Apró nyuszitappancsok hosszú sora egy út mentén.

- Ez az! – csillant fel a kis tündér szeme, kapta a varázspálcáját és rohant a patakpartra.

A szomorkodó bokor nagy izgalommal várta, milyen virágot hoz neki Tavasztündér varázslata. Mikor a színes virágkelyhek helyett, apró, bolyhos gömböcskék nőttek egymás mellé az ágain, kissé csalódott lett.

- Én virágokat kértem, nem ilyen bolyhos izéket, mint a nyúl farka - fakadt ki végül bánatosan.

- Azt szeretted volna, hogy észrevegyenek. Meglátod, imádni fogják az új díszeidet.

- És mindek hívnak majd bolyhos nyúlfarka bokor?

- Hát, ez elég hosszú – tűnődött el a kis tündér – valami rövidebb kéne. Nyúlbokor, bolyhoska, nyúlfarka?

- Mit szólnál a barkához?

- Barka! Ez remek ötlet! És mindjárt ki is próbálhatjuk, működik-e. Nézd ott jönnek!

A patakparton egy anyuka közeledett két kisgyerekkel kézen fogva. Mikor a bokorhoz közelébe értek, a kisebbik kihúzta az a kezét az anyukájáéból és odaszaladt a bokorhoz.

- Nézd anya, ezen a bokron nyuszik vannak! Tele van puha nyuszikával. Nézd anya, milyen finom puha – lelkendezett a kisgyerek miközben a barka rügyeit simogatta. Anyukája és a testvére is odajöttek.

- Vihetünk belőle haza? – ugrándozott a kicsi – Anya, kérlek, vigyünk egy nyulacskás ágat.

- Hát – kezdett bele anya – ha a bokor ad nekünk egy ágat, akkor vihetünk.

A kis bokor örömmel adott egy ágat és borzasztó boldog volt, mert nem csak ő lett az első virágzó bokor, de a legnépszerűbb is a patakparton.  

Ej, Sándor, József, Benedek,

nem esett hó még eleget?

forgassátok az eszetek,

hol hagytátok a meleget?

Ha végre megleltétek,

a zsákba mind betegyétek,

a tavaszt most felkeltsétek,

legyen vége a télnek!

Milyen a szabadság színe?

Pipacsmező, hóliliom, dús bokor,

vagy

fekete, mint a feneketlen mély pokol?

Milyen a szabadság hangja?

Víg kacagástól szelíden csengő,

vagy

dobhártyaszaggató ágyúdörgéstől zengő?

 Milyen a szabadság tapintása?

Mint régóta vágyott, meleg ölelésnek,

vagy

mellközépbe fúródó, acélpengéjű késnek?

Milyen a szabadság íze?

Édes, mint nagymamád baracklekvárja,

vagy

sós, mint a nyílt sebből patakzó vér árja?

Milyen a szabadság illata?

Mint friss záporral öntözött, tavaszi mezőnek,

vagy

száz új sírral lyuggatott, néma temetőnek?

kép forrása: poxabay.com/NeuPaddy

Hosszú volt a tél. Hideg és havas. A fák már nagyon várták, hogy végre jöjjön a tavasz, nagyobb fokozatra kapcsolja a napot és elkezdhessenek újra felöltözni mindenféle színes virágba, levélbe.

A város melletti erdőbe, ha a szél is úgy akarta, kihallatszott a rádióműsor:

-  Holnap igazi tavaszi idő várható, sok napsütéssel, 10 fok körüli maximumokkal!

A fák izgatottan készültek. Ha még az emberek, akik szinte semmit sem képesek érezni a természet ritmusából is a tavaszt híresztelik, akkor tényleg itt az idő.

Szombat reggel aztán valóban megérkezett a beígért meleg, a bárányfelhős, rikítóan kék égbolt, meg a tíz fok. A fák bontogatni kezdték régóta előkészített bimbóikat.

Elsőnek a varázsmogyoró, kicsit később a mandula, utána nem sokkal a farkasboroszlán. A som és a lonc teljesen egyszerre. Kicsit össze is kaptak rajta, melyikük volt a gyorsabb.

Minden fa és cserje igyekezett felvenni a legszebb tavaszi ruháját, csak egy, fa állt csupaszon és szürkén, mintha egyáltalán nem érdekelné a társai zajos öltözködési láza.

- Hahó, ébresztő – bökte meg végül egyik szomszédja – itt az idő virágba borulni.

A fa nem válaszolt.

- Szomszéd, nem érzed a nap csodálatos simogatását a kérgeden? – próbálkozott egy apró, rózsaszín virágokkal díszített bokor.

A fa hallgatott. A körülötte álló ágait végigborzolta  egy rémes sejtelem.

- Ugye nem száradtál ki? – kérdezte vékonyka hangú suhogással egy közeli nyírfa.

- Nem – válaszolt a fa röviden.

- Akkor? – érdeklődtek kórusban suhogva a megkönnyebbült környező bokrok és fák.

- Mi akkor?

- Akkor mikor borulsz te is virágba?

- Semmikor – válaszolta a fa és, ha tehette volna, odébb vonul a társaitól. Nem volt kedve beszélgetni.

- De hát miért? – érdeklődött egy idősebb akác, igyekezett a hangjából minden tüskét száműzni.

A fa egy darabig nem válaszolt, aztán kibökte:

- Mert unom ezt a nagy hűhót a virágok körül.

Döbbent ágsuhogás szalad végig az erdőn.

- Minden évben ugyanaz. Várjuk a tavaszt. Megjön. Felvesszük a virágokat. Mindig ugyanazokat a virágokat. Aztán lehullatjuk őket. Érleljük a gyümölcsöket, terméseket, mindig ugyanazokat a terméseket és gyümölcsöket. Aztán lehullatjuk őket. Meg a leveleket is. Alszunk és minden kezdődik előről. Mi ez, ha nem dög unalom? Inkább nem csinálok semmit, abban legalább nem fáradok el.

 Az erdő fái hallgattak. Erre eddig egyikük sem gondolt. Végül az erdő legöregebb fája, egy évszázados tölgy szólalt meg.

- Ez a természet rendje.

- Attól még dög unalom.

- Ez csak tőled függ.

- Tőlem?

- Persze. Csináld másképp!

- De hogyan?

- Például kezdheted azzal, hogy hozz más virágot, mint tavaly.

- És ezt tényleg lehet?

- Hát próbáld meg és kiderül.

A fa megfogadta a tanácsot. Néhány napig még csupaszon álldogált a többi, virágzó, levelesedő társa között, aztán egy reggel, mindenki nagy meglepetésére sárga fekete pettyes bimbók pattantak ki rajta.

- Méhecske? – találgatott a legközelebb álló szomszédja.

- Orchidea? – tippelt egy jól tájékozottságáról ismert cserje.

- Pillangó! – mondta határozottan egy nyír.

A fa megvárta, még mindenki találgat, majd miután senki nem tudta a helyes megfejtést, büszkén bejelentette:

- Zsiráf.

Az erdőn elismerő suhogás szaladt végig s hamarosan nem csak minden fa, de a környékbeli állatok és emberek is csodájára jártak a világ első és egyetlen zsiráfokat virágzó fájának.

 Designed by Freepik

Dorka volt az egyetlen kislány a csoportból, akinek nem volt hosszú haja. Ezt rajta kívül senki sem nehezményezte, ahogy azt sem, hogy a ruháit mind a nővéreitől vagy az unokatesóitól örökölte. Az sem zavart senkit, hogy csak egy barbija volt, annak is mindig a nagyija varrta a ruháit valamilyen maradék anyagból. Ezek mind nem zavartak senkit. Egyedül Dorkát.

Dorka rettentően vágyott rá, hogy csillogós pólóban járhasson és olyan játékai legyenek, amivel nem játszott még előtte senki. Egyszer elárulta az anyukájának, hogy olyan szeretne lenni, mint Kitty, a csoport legszebb kislánya. Mivel az anyukája ezután hosszú ideig törölgette a szemét, többet nem beszélt erről. Titokban azért minden nap úgy ébredt fel az öt nővérével közös szobájában, hogy azt remélte, valami megváltozik.

Mikor reggel bement a csoportba mindig az járt a fejében, hogy a nagyi szerint, ha valamit igazán szeretne az ember, azt kitartó munkával, türelemmel és szorgalommal elérheti. Így hát Dorka, ha már nem lehetett olyan, mint Kitty, megpróbált mindent megtenni azért, hogy legalább a barátnője lehessen.

Kitty a csoport leggazdagabb családjának egy szem lányaként a legszebb ruhákban járt és esze ágában nem volt Dorkával barátkozni. Általában tudomást sem vett róla, ha a kislány mellé telepedett a babaszobában, vagy, ha be akart állni hozzá és a többi lányhoz boltost játszani, Kitty egyszerűen levegőnek nézte és nem szolgálta ki. Dorka nem értette miért viselkedik így vele Kitty.

- Talán nem vagyok hozzá elég kedves – gondolta.

Ezután minden nap, ha rakodó volt, Dorka először Kitty játékait pakolta el, a csúszdánál mindig maga elé engedte és, mikor a kislány véletlenül kiöntötte uzsonnánál a teát, Dorka azt füllentette, hogy ő volt.

- Ezt miért csináltad – kérdezte tőle Panka, aki sokat játszott együtt Dorkával. A kislány csak a vállát vonogatta és nem felelt.

Kitty hamar megszokta, hogy bármit kell csinálni Dorka azonnal ott terem és segít neki. Dorkával hozatta oda a homokozóformákat. Ha megunta a motorozást egyszerűen csak ott hagyta a motort az udvar közepén, tudta, hogy Dorka el fogja rakni.

Egyik reggel Kitty egy tüll balettruhás babát hozott, ami teljesen elvarázsolta Dorkát.

- Megnézhetem – kérdezte Dorka félénken.

- Majd, ha kiérdemeled – mondta Kitty és elvonult barátnőivel a szoba másik sarkába.

Dorka persze egész nap, minden erejét beleadva igyekezett Kitty kedvében járni. Délután úgy tűnt, végre sikerrel járt:

- Na jó – adta oda Kitti a babáját Dorkának, amitől a kislány persze végtelenül boldog lett.

- Már úgyis unom ezt a vacakot. Két hete megvan. Apa hozhatna egy újat, ha hazajön – mondta Kitti egyik barátnőjének, miközben várták, hogy Dorka visszaadja a játékot.

Dorka alig simította végig a rózsaszín tüll ruhát, azonnal látta, hogy a szoknya egy picit el van szakadva.

- Nem baj – gondolta – majd megkérem Kitty-t, hogy adja kölcsön estére, nagyi holnapra gyönyörűen megvarrja.

Épp nyitotta volna a száját, hogy elmondja az ötletét Kitty-nek, mikor a kislány csúnyán rákiabált.

- Te eltépted a ruháját.

- Én nem csináltam vele semmit – védekezett Dorka rémülten – csak megnéztem.

- Eltépted a ruháját – visított Kitti teljesen felbőszülve – ez megbocsáthatatlan. Soha többet nem játszhatsz a játékaimmal, te kis béna.

 Az óvó néni igyekezett rendet tenni a veszekedésben, aminek a végén mindenki kölcsönösen bocsánatot kért a másiktól.

Dorka rettentő szomorúan ment haza az óvodából és senkinek sem volt hajlandó elmondani mi történt, hiába kérlelték. Éjszaka is csak az után sikerült elaludnia, miután kitalálta, mivel fogja Kitty-t kiengesztelni.

Másnap reggel Dorka bevitte az egyetlen barbija legszebb báli ruháját, amit a nagymamája vart neki egy régi csipketerítőből:

- Ezt neked hoztam – tette Kitti elé, mikor a kislány megérkezett.

- Fúj, mi ez a vacak? Biztos a turkálóban vettétek - mondta utálkozva Kitti és ott hagyta Dorkát. Elvonult, hogy kipróbálja befér-e a csoport babaházába a legújabb, színváltós pónija.

Dorka felvette a ruhát a kisasztalról, összehajtotta és megkérte az óvó nénit, hagy vigye ki a zsákjába.

Az öltözőbe érve már hatalmas cseppekben hullottak a könnyei, így nem vette észre, hogy az öltözőszekrénye tetején ül valaki.

- Adok egy zsepit, jó?

Dorka ijedten nézett körbe. Aztán megdörzsölte a szemét. Azt hitte a sírástól rosszul lát. Egy apró, szárnyas alak nyújtott feléje egy papírzsebkendőt.

- Köszönöm – szipogta a kislány, aztán kifújta az orrát.

- Ne szomorkodj Kitty miatt.

Dorka felkapta a fejét:

- Honnan tudod, hogy miért sírok?

- Régóta figyellek ám, Dorka. Tudom, hogy nagyon szeretnéd, ha Kitty a barátnőd lenne. És ezért mindent meg is teszel.

- Biztos nem vagyok elég ügyes – mondta Dorka lesütött szemmel.

- Te minden tőled telhetőt megtettél.

- Akkor miért nem akar Kitty a barátnőm lenni?

- Miért szeretnéd, hogy a barátnőd legyen?

- Mert – itt Dorka egy kicsit megakadt – mert őt mindenki szereti. És olyan szép.

A kis szárnyas alak hallgatott és várt. Dorka nem tudta folytatni.

- Ez minden? – kérdezte bátorításul a pici alak.

- Hát – bizonytalankodott Dorka.

- Mond csak nyugodtan.

- De megígéred, hogy nem mondod el anyunak?

- Megígérem!

- Szóval szeretnék olyan lenni, mint Kitty.

- Értem. És azt meg tudod mondani, miért?

- Kitty szép. A haja, a ruhái. Mindenki szereti és mindenki vele akar játszani.

- Gondolod, hogy ez azért van, mert szép a haja és a ruhái?

- Persze, mi másért?

- És veled azért nem játszik mindenki, mert nincsenek szép ruháid és szép hajad?

- Hát, Dorkám, akkor itt már biztos a diagnózis. Neked csillogáshájogod van.

- Ó! Ezért nem játszik velem senki?

- Ezért szeretnél Kitty-re hasonlítani.

- És akkor most mi lesz?

- Most gyógyítás következik, mégpedig csuda izgalmas módon.

- Orvos vagy? Vagy angyal?

- Se nem orvos, se nem angyal. Hanem lenke. A lenkék vigyáznak az óvodásokra és segítenek nekik, ha bajba kerülnek. Mindannyian más kórságot gyógyítunk és a csillogáshájogot. A nevem: Kincses.

- Szép neved van.

- Köszönöm! Én is szeretem, ahogy azt is, amit csinálok. Ugyanis az én gyógymódszeremmel lehet a legcsillogóbb kincseket felfedezni a világon.

- Tényleg?

- Bizony ám! Ezekben a kincsekben az a jó, hogy nem törnek össze, nem rágja meg őket sem a rozsda, sem az idő vasfoga. Csak különleges emberek kaphatják meg őket és senki, de senki nem veheti el tőlük.

- Bárcsak nekem is lehetne ilyen kincsem.

- Hát ez az! Hogy neked van, csak nem látod a csillogáshájogodtól. De ne aggódj! Van egy remek gyógyító varázslatom rá, amit máris megtanítok neked. Ha mostantól minden reggel és este elmondod néhány hét múlva nyoma sem lesz a nyavalyádnak és ezzel együtt minden megváltozik majd körülötted. Most pedig jól figyelj és mondd utánam:

Lelkem kincsesláda,

csak bele kell lesnem,

s meglátom, hogy mennyi érték, ragyogás van bennem,

zöld smaragd az őszinteség,

igazgyöngy a kitartás,

zafír kék a szorgalom

rubin vörös az odaadás,

tisztafényű  topáz bennem a szerénység s az alázat

apró gyémántom a jóság mit ki keres, találhat,

kinyitom a kincsesládám,

bárki vehet belőle,

 hogyha sok fogy gazdagabb s boldogabb leszek tőle.

Dorka lelkesen ismételgette a varázsigét, míg megtanulta.

- Már most sokkal jobban érzem magam – mosolygott a kislány és elköszönt Kincsestől.

Mikor az öltözőből belépett a csoportszobába Panka kézen fogta és hívta, hogy játsszon vele boltosat. Épp a zöldségeket pakolták közösen egy kosárban, amikor Kitty is odajött hozzájuk és bocsánatot kért Dorkától, amiért csúnyát mondott a barbi ruhájára. Nemsokára a három kislány hangos nevetéssel, közösen szolgálta ki a bababoltba érkező vevőket.

Designed by Freepik

Anya már harmadszorra szólt Jocinak, hogy ideje lefeküdni.

- Megvárom apát – fonta karba a kisfiú a kezét, mint anya szokta, ha valami nagyon komolyat akar mondani.

- De apa ma későn jön haza. Már rég aludnod kell, amikor megérkezik.

- De én akkoris megvárom. Holnap különben sem kell oviba menni.

- De aludni minden nap ugyanannyit kell, különben nem leszel nagy és erős, mint apa – próbálta anya meggyőzni Jocit. A kisfiú hajthatatlan maradt.

- Én nem akarok olyan nagy és erős lenni, mint apa – jelentette ki.

Anya meglepődött. Ez az érvelés eddig mindig bevált.

- És miért nem szeretnél olyan nagy és erős lenni, mint apa?

- Mert akkor én is mindig későn mennék haza a gyerekemhez és sosem tudnánk együtt focizni ovi után, mert azt sötétben nem lehet.

- Majd holnap focizik veled apa. Hiszen mindig szokott, még én megfőzöm az ebédet.

- Az nem ugyanaz! Más apukák ovi után is fociznak a fiaikkal. A Misi apukája minden nap megy a Misivel edzésre, előtte is meg utána is fociznak. Márkért is az apukája jön biciklivel és együtt tekernek haza. Az én apukám sosem jön értem. Olyan, mintha nem is lenne - magyarázta Joci szomorúan.

- Jaj, Joci! De hiszen tudod, hogy apa szívesen menne érted és szívesen focizna veled, csak sok a munkája és dolgoznia kell - válaszolt anya.

- És, ha kevesebbet dolgozna? Ha játszani is lehet kevesebbet, mert nem érünk rá, mikor a nagyiékhoz megyünk ebédre, akkor dolgozni is lehet kevesebbet, mert apának velem kell játszania, nem?

- Sajnos ez nem ilyen egyszerű kicsim.

- De miért nem?

- Mert apának sokat kell dolgoznia, hogy sok pénzt keressen.

- Ez értem. De minek a sok pénz?

- Hát, például múltkor kaptad azt a nagy legót. Olyan boldog voltál. Meg amikor vettük a vasútmodell készletet, annak is örültél, nem?

- De igen. De akkor mondjuk meg apának, hogy nekem nem kell legó, hogy boldog legyek.

- Hanem mi kell kicsim?

- Jaj, ti felnőttek mindent túlbonyolítotok. Ahhoz, hogy boldogok legyünk, nem pénz kell, hanem nevetés. Nézd, így?

- És most tényleg boldog vagy, kicsim?

- Tényleg! Nézd, megjött apa!

- Alszol Zumm? – kérdezte Zimm, a méhecskelány a hozzá legközelebbi sejtben alvó bátyjától.

- Aludnék, de te még itt zümmögsz nekem – válaszolt Zumm.

- Bocsi – rebegte Zimm és megpróbálta még erősebben az alvásra koncentrálni, de persze így még kevésbé sikerült.

Kis csönd következett, majd Zumm megszólalt:

- Mi a baj, hugi?

- Semmi.

- Jaj, hugi! Tudom, hogy valami baj van. Máskor naplemente után 2 perccel úgy szuszogsz, hogy egy felnőtt lódarázsnak is becsületére válna.

- Nem vagyok lódarázs!

- Tudod, hogy nem úgy értettem.

Zimm sóhajtott egyet és megfordult, hátha a másik oldalán jobban megy az alvás.

- Akkor elmondod végre mi a baj vagy napkeltéig fészkelődsz itt mellettem – kérdezte Zumm kicsit türelmetlenül.

- Nincs semmi – válaszolta Zimm, nem túl meggyőző hangon.

- Hát jó. Ha nincs semmi, akkor mézes álmokat! – mondta Zumm, aztán várt.

Zimm újra sóhajtott és újra megfordult és belekezdett:

- Jó, elmondom. De ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni.

- Megígérem!

- A legfrissebb rózsapollenre mondod?

- A legfrissebb rózsapollenre mondom, csak ki vele!

- Jó. Szóval, hát az van, hogy izgulok a holnap miatt. Lehet, én inkább itthon maradok.

- De hát miért? Hetek óta erre a kirándulásra készülsz!

- Tudom, csak…

- Hugi!

- Jó-jó. Tudod, hogy én vagyok a legkisebb a rajban. És lefekvés előtt mondta a Csáp Mester, hogy holnap szeles idő lesz. Mi van, ha nem tudok elrepülni a szállóig?

- El fogsz tudni. Én tudom.

- Tudod? Honnan?

- Onnan hugicám, hogy te vagy a legkitartóbb, legelszántabb és legédesebb beporzó, aki kaptárban született. A szállóig rengeteg virág van, ha elfáradsz, nyugodtan lepihenhetsz, megvárlak. Aztán együtt repülünk be jó?

- Köszi bátyó! Már alig várom, hogy holnap legyen! Csak még azt mondd el, tényleg annyi érdekes szerzet van abban a rovar szállóban?

- Még annál is több, amennyit álmodni tud egy méh! De majd meglátod! Most viszont szunya, mert holnapra kell az erő!

Zimm újra megfordult a helyén, de már nem izgult. Hamarosan boldogan szuszogott és sok-sok színes új ismerőséről álmodott, akiket holnap fog megismerni a Rovar Szállóba induló rajkiránduláson.

Designed by Freepik

- Most már tényleg ideje lefeküdni fiúk! – mondta anya kissé fáradt hangon.

A gyerekek persze a fülük botját sem mozdították. Megszokták, hogy anya többször is elmondja, mit kell csinálni, mielőtt tényleg meg kéne csinálni, amit mond.  Amúgyis, egyikük épp építési rekordot akart felállítani, másikuk pedig végre megtalálta az elveszettnek hitt kedvenc kék színét a rajzos dobozban. Még a nyelvét is kidugta, annyira koncentrált, hogy pontosan húzza a vonalakat.

Anya nem szeretett civakodni, sem szidni, sem fegyelmezni. Sokkal jobban szeretett melegen ölelni, dicsérni és örömet szerezni. Mikor látta, hogy a fiúk milyen nagy munkában vannak, úgy döntött, ad még nekik egy kis időt, hogy befejezzék. Úgyis maradt egy csomó elintéznivalója, amihez jól esett egy kis csönd.

- Kész az ágyatok srácok! – jött vissza dolgai végeztével.

A nagyobbik fiú felnézett és kedvesen rámosolygott anyára. Egy ilyen puha mosollyal gyakorlatilag bármit el lehetett intézni:

- Még egy percet adj és kész.

- Még egy perc és kész – ismételte a kicsi is. Láthatóan hiányzott még a befejező ceruzavonás a művéről.

- Jó, de egy perccel sem több.

Anya újra körbe nézett, hogy minden elő van-e készítve az alváshoz.

- Na, indulhatunk?

- Muszáj? – kérdezte a nagyobbik fiú.

- Én nem akarok! – toppantott a kicsi, aki mindig határozottabb volt, mint a bátyja.

- Az alvás nem kívánság műsor – jelentette ki anya – kérlek, gyertek lefeküdni!

- Jó, de előtte nézd meg milyen szépet építettem. Ugye tetszik?

- Igen Zimankó, ez a legcsodálatosabb hótorlaszod, amit az idei havazás alatt építettél – simogatta meg anya nagyobbik fia fejét.

- És én? Az én jégvirágaim? Ugye milyen ágas-bogasak? – mutatta rajzát a kisebbik.

- Pompásak Cidri. Ha jobban meggondolom, én sem tudtam volna ilyen szépen és gyorsan kidekorálni egy egész város minden ablakát! – simított végig a befagyott ablakokon anya. Ujjai alatt érezte a házakban égő tűz melegének csiklandozását.

- Most, hogy ilyen gyönyörű dolgokat csináltatok, tényleg ideje lefeküdni. Késő van, ma-holnap március. Ha idén sem bújtok ágyba időben,megint nem tudunk fehér karácsonyt varázsolni az embereknek. Pedig úgy várják.

Zimankó és Cidri erre már észbe kapott. Évek óta vágytak rá, hogy valódi, fehér karácsonyt csinálhassanak. Sajnos, mivel nem szerettek időben lefeküdni, felkelni is nehezen tudtak, így sosem ébredtek fel december 24-e előtt.

- Talán idén sikerül – suttogott Zimankó puha paplana alatt Cidrinek.

- Biztos! – súgta vissza az öccse határozottan és behunyta a szemét, hogy minél előbb eljöjjön újra a december és vele együtt a valódi, hótól és fagytól ropogó, fehér karácsony.

Kép forrása: freepik.com