A kicsiknek fontos, hogy megtanulják a testrészeik nevét, funkcióit. Rövid, főbb testrészeket felsorakoztató mondókámat úgy írtam meg, hogy mozgással kombinálva gyorsan és könnyen rögzüljön már egész kicsiknek is.

A mutogatást páros kézzel csinálja a mondókázó, így rövid, teljes testet megmozgató gyakorlatsort kapunk.

Itt a láb, itt a kéz,

itt a szív, itt az ész,

itt a szem, itt a száj,

így ölelj, hogyha fáj,

Itt a has, itt a hát,

itt a fül, itt a váll,

sok kicsi testrészed,

így alkot egészet.

kép forrása: freepik.com/brgfx

Mond csak komám, tarkabab,

indulhat  a nagy kaland?

Tálkaágyon vattamatrac,

jó kuckó a tarkababnak,

kell még, langyos levegő,

s mindig nedves lepedő.

Aztán már csak várni, várni,

kisül ebből, vajon bármi?

Sülni nem fog, se nem főni,

csírázni fog, aztán nőni,

 gyököcske, sziklevél, hajtás,

szárba szökken a bab-pajtás!

via GIPHY

Milán volt a legrosszabb gyerek a csoportban. Óvó néni gyakran mondta neki, hogy, ha ennél is rosszabb lenne, az már átcsapna jóságba. És milyen rossz gyerek az, aki a végén már jó, nem igaz?

Milánnak persze esze ágában nem volt jónak lenni. Igazából rossznak sem. Ő egyszerűen csak azt csinálta, amihez kedvet érzett, és ez általában büntetéssel végződött. Mert Milán valahogy mindig azzal akart játszani, amivel a társak. És képes volt még az előtt földre vinni bárkit, mielőtt az óvó néni fáradt fejcsóválással meg nem érkezett, hogy szétválassza a nézeteltérés szereplőit.

Középső csoportban már kész kis bandája volt: Beni és Máté elválaszthatatlan cimborái voltak a bajkeverésben és a büntetésben is.

Egyik reggel Béci, a csoport legkisebb gyereke egy gyönyörű, piros Ferrari kamionnal érkezett. Milán azonnal kiszúrta a szuper játékot, Benivel és Mátéval azonnal Béci előtt álltak:

- Add ide, meg akarom nézni – mondta Milán és már nyúlt is a kamionért.

- De én először Szilinek szeretném megmutatni – ellenkezett Béci.

- De hagy nézzük meg – kérte Beni.

- Csak egy perc – tette hozzá Máté.

- Egyik gyerek sem mozdult, Béci nem tudott beljebb menni az ajtóból.

A fiúk egy darabig farkas szemet néztek, aztán Milán kivette Béci kezéből a kamiont és Benivel meg Mátéval a nyomában elszaladt a kuckóba. Béci sírva fakadt.

Az óvó néni hamar kiderítette, mi történt és megkérte Milánt adja vissza a kamiont és kérjen bocsánatot.

- Nesze – vágta a földre Béci elé a járművet Milán – nem is kell ez a vacak.

A délelőtt ezután büntetésben telt, délután azonban a gyönyörű napsütésben mindenki szabadon játszhatott az udvaron. Béci és Szili várat építettek. Egész magas volt már az építmény és hála a tapadós homoknak a bástyák is szépre sikerültek. Ekkor megjelent Milán és két rúgással lerombolta.

- Én sokkal szebbet építek, mint ti bőgő Béci – mondta Milán és nekilátott Mátéval és Benivel ásni.

A két kisebb fiú odébb húzódott és a homokozó másik végében homoksütit készített a lányokkal. Sajnos itt sem volt sokáig nyugtuk. Milán, Beni és Máté ugyanis homokháborúba fogott, és bombáik, valamiért pont a homoksüti készítőkre kezdtek el záporozni. Az egyik bomba olyan rossz röppályát választott, hogy épp Béci arcába csapódott be. A kisfiúnak orrából eleredt a vér.

 Milán másnap is folytatta Béci ellen indított hadjáratot. Mikor terpesz fogónál Béci próbált  Milán alatt átbújni, viccből összecsukta a lábát. Bécinek újra vérzett az orra. Milán pedig hiába szidta le az óvó néni, jót derült a véresre sikerült viccen.

Az újabb büntetésben töltött délelőtt után ismét udvari játék következett. Milán, Mátéval és Benivel egy darabig remekül elfocizgatott, aztán, mikor megunta, fogott egy kismotort és elkezdett villámsebesen száguldani. Béci és Szili már régóta motoroztak a díszkővel kijelölt motoros ösvényen és megijedni sem volt idejük, mikor Milán egyszerűen közéjük hajtott és a nagy lendületével fellökte Bécit:

- Húzódjatok le máskor csigák – vigyorgott hátra Milán és elégedetten tovább száguldott.

Ahogy elért a pálya végére, meghökkenve látta, hogy egy piros ruhát és sisakot viselő, apró szuperhősre emlékeztető valami lebeg előtte.

- Stop – tartotta fel a kicsi szuperhős karját Milán orra előtt – beszélnünk kell.

- Velem? – kérdezte Milán meglepetten.

- Veled Milán – válaszolt a pici hős.

- Te tudod a nevem? – kérdezte a kisfiú, s ha lehet, még jobban csodálkozott mint egy perce.

- És mást is tudok – mondta határozottan a kis alak és összefonta maga előtt a karját.

- Rakétát lőni? Tűzcsóvát fújni? Lézerszemmel égetni? – kérdezte fellelkesülve Milán.

- Sokkal jobbat azoknál! Varázsolni!

Milán izgatottan várta, mit fog varázsolni a kicsi hős, de az csak lebegett előtte karba tett kézzel.

- Akkor most nem varázsolsz?- kérdezte a kisfiú csalódottan.

- Először beszélgetünk – válaszolt a kicsi hős.

- Miről?

- Arról, hogy miért bántod Bécit?

- Nem is bántom Bécit!

- Milán!

- Jó, hát lehet, hogy egy kicsit.

- De miért?

- Miért ne?

A kicsi hős közelebb repült Milánhoz:

- Mert neked sem esik jól, amikor bántanak.

- Ugyan, honnan veszed, hogy engem bánt valaki?

Figyellek már régóta. Innen tudom, hogy fertőző piszkálóditiszed van. És azt is tudom kitől kaptad el otthon. De ez most nem számít. Ami számít az az, hogy minél előbb meggyógyulj!

Milán ijedten húzta be a nyakát. Először azért, amit a kicsi hős otthonról mondott. Senkinek sem beszélt arról, mi van otthon, mikor apa és anya fáradt és ő rosszalkodik. Sosem akart rosszalkodni, de bármit csinált, mindig azt hitték a szülei, hogy bosszantani akarja őket. Aztán eszébe jutott az orvos. Milán nem szeretett orvoshoz menni, mert mindig sokáig kellett várakozni, ami borzasztó unalmas volt.

- Nem is fáj semmim – mondta gyorsan Milán, hátha meg lehet valahogy úszni ezt a gyógyulás dolgot.

- Ebben a nyavalyában az a legrosszabb, hogy nem neked fáj, hanem mindig másnak – csóválta meg határozottan a fejét a kicsi hős.

- Akkor őt kéne meggyógyítani.

- Tudod Milán a betegségeknél akkor tartós a gyógyulás, ha az okot és nem a tünetet gyógyítjuk.

- Akkor most el kell mennem orvoshoz?

- Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

- Te?

- Én bizony! Lenke vagyok. A lenkék vigyáznak az óvodásokra és ők segítenek nekik, ha bajba kerülnek vagy megbetegszenek. Én a fertőző piszkálóditiszt gyógyítom. A nevem Heccel. Emlékszel, azt mondtam, megtanítalak varázsolni. Szeretnéd?

- És mit fogunk varázsolni? Szörnyeket? Sárkányt? Vagy egy halom csokit?

- Szívet.

- Jaj, ne már! A szívecskés izék lányoknak valók!

- Ne aggódj! Ez valami egészen fiús lesz. Hősies szívet fogunk varázsolni.

- Nekem?

- Az ilyen erős gyerekeknek, mint te vagy hősies szíve van. Arra való, hogy az erőtöket jóra tudjátok használni.

- Mint a Pókember?

- Pontosan!

- Sajnos, ha valakinek piszálóditisze van, a hősies szíve elgyengül, és nem tudja irányítani az erejét, amivel rossz dolgokat csinál.

- Mint Dr. Octopus?

- Látom Milán, mindent értesz. Most már csak az a kérdés a Pókemberre vagy Dr. Octopusra szeretnél hasonlítani?

- Ez nem kérdés! Persze, hogy a Pókemberre!

- Nagyszerű. Akkor most megtanítok neked egy varázsigét. Ezt mondd el minden reggeli, ebéd és vacsora után. Közben gondolj arra, milyen egy igazi hős. Mondjuk a Pókember. És, hogy mennyivel jobb hősnek, mint gonosznak lenni. Most pedig lássuk a varázsigét:

A hős erős, a szíve fény,

keményebb, mint bármi fém,

mindenkinek barátja,

a gyengébbet nem bántja,

jónak lenni nem nehéz,

kell hozzá egy csöppnyi ész,

varázslat és akarat,

hőssé növesztem magamat.

- És tényleg lehetek hős?

- Minden csak rajtad múlik. Ha a varázsigét megtanulod és gyakorlod, te leszel a csoport igazi hőse.

- És te? Veled mi lesz?

- Én itt leszek mindig, ha szükséged van rám. De tudom, hogy hamarosan nagyon ügyes leszel és egyedül is boldogulsz.

- Milán épp válaszolni akart, de a háta mögül nagy puffanás hallatszott. Máté és Beni állt a földön pityergő Béci mellett igen elégedett képpel. Milán odanyújtotta a kezét Bécinek:

- Megütötted magad?

- Csak egy kicsit – válaszolt csodálkozva Béci, miközben Milán kezébe kapaszkodva felállt.

- Gyere, elkísérlek a csaphoz, hogy megmosd a kezed. Úgy látom, kicsit sebes lett – mondta Milán, Máté meg Beni legnagyobb meglepetésére. A két kisfiú nem értette, mi történt a barátjukkal. Olyan volt, mintha elvarázsolták volna.

Egy ködös őszi reggelen, még épp, hogy feljött a nap, Torok Gyula vidáman rúgta le magáról a takarót.

Elérkezett újra az én időm – lelkendezett rekedt hangján, miután kinézett a nyálkás, hideg utcára.

Ahogy papucsban kislattyogott a konyhába, hogy megigyon egy pohár jéghideg almalevet a hűtőből, látta, hogy üzenete érkezett. Nem más írt neki, mint rettegett ellenfele: Has Marsall.

- Itt az idő minden idők legnagyobb kihívására! Mersz vagy nyersz vagy nyuszi vagy?

Gyula jót nevetett a furfangosnak szánt, de elég zagyva felhíváson, így úgy döntött, egyszerűbb, ha felöltözik és átmegy a szomszédba meglátogatni örökös vetélytársát.

- Szervusz! Az üzenet miatt jöttem – vigyorgott barátságosan Gyula, mert egy közismert gonosztevő is lehet igazi úri ember.

- Benne vagy-e a játszmában? – kérdezte gyanakvóan Has Marsall, aki hajnal óta tűkön ülve várta Gyula válaszát.

- Benne, de csak, ha elmondod, miről van szó pontosan – válaszolta Gyula.

- Hát persze! Ez a világ leggonoszabb terve – bólogatott boldogan Marsall és beinvitálta Gyulát egy kis megbuggyant narancslére.

- Szóval, mit főztél ki már megint te méregkeverő? – érdeklődött Gyula, miután elhelyezkedett egy viszonylag tiszta széken Marsall vastagon koszos és roppant büdös konyhájában.

- Kihívást! – jelentette ki Marsall és megigazította fején a katonai csákót, hogy kellően tiszteletre méltónak tűnjön.

- Azt értem, de pontosan mit kell csinálni? – kérdezte Gyula, bízva benne, hogy hamar zöld ágra vergődnek. Eléggé zavarta a két záptojás, amik láthatón Marsall reggelijéből maradtak az asztalon.

- Ja, hogy a haditerv érdekel?

- Ha van, akkor az!

- Pompás! – lelkendezett Marsall és pikk-pakk kiterített egy nagy papírtekercset az ebédlőasztalra.

- Mindent kidolgoztam – mutatott a leginkább gyerekek által rajzolt kincses térképre hasonlító ábrára, aminek a tetején nagy piros betűkkel oda volt írva: Anyaszomorító Hadművelet.

- A cím elég eredeti – jegyezte meg Gyula, miután átfutotta a rajzot.

- Köszönöm – válaszolt elégedetten Marsall, majd visszakérdezett – nem lehet, hogy a világraszólót is oda kellett volna írni?

- De lehet – vágott nagyon tudományos képet Gyula – úgy sokkal nagyléptékűbbnek tűnik. Márpedig csak nagy léptékű gonosztettek illenek hozzánk. A mi tapasztalatainkkal ugye.

Marsall gyorsan előkerítette a piros zsírkrétáját és odabiggyesztette a lap tetejére: világraszóló.

- Bár – bizonytalanodott el Gyula – ha csak egy iskolára korlátozzuk a versenyt, attól tartok, ez egy kicsit nagyzolásnak hat.

- Minek?

- Hát olyan menőzésnek, tudod. Amikor többet mondasz, mint amit igazán teszel.

- Valóban – szomorodott el Marsall, mert már nagyon megörült annak, hogy a hosszú nyári szünet után ismét valami nagyot hajthat végre. A néhány strandos ételmérgezés, amit a nyáron összehozott annyira kisstílűnek tűnt egy világraszóló járványhoz képest.

- A két gonosztevő csendben nézegette a tervet és közben gondolkozott. Marsall elővette a teljes zsírkréta készletét és kikontúrozott néhány vonalat, meg rajzolt még egy Wc-t, biztos, ami biztos.

- Mi lenne – törte meg a csendet Gyula – ha bemelegítésként egy óvodával indítanánk – nem egy kiscsoporttal, az túl egyszerű lenne, hanem mondjuk egy vegyessel. Ebben itt – rajzolt a az iskola mellé egy épületet – van pont két olyan vegyes csoport, ahol egyforma számú gyerek van. Így sportszerű lenne a küzdelem. Ha velük megvagyunk, jöhet az iskola. Aztán a kerület. Utána a város, az ország és, ha még a télen belefér, lehet egy kontinentális járvány. Az idő remek, akár már holnap elkezdhetjük. Mit szólsz?

Marsall először kicsit bután nézett, majd miután Gyula a lap hátuljára lerajzolta a feljavított tervet, csillogó szemmel bólogatni kezdett.

- És minden ovis megbetegedés után is egy pont jár?

- Akkor is, ha nem csak hasmenésük van, hanem hányak is?

- Akkor is.

- És neked nem jár plusz pont az elhúzódó köhögésért, ugye? – kérdezte gyanakodva Marsall.

- Nem, viszont a láz mindkettünknél plusz 1 pont. És, ha majd már városi szinten játszunk, akkor, ha egy családban mindenki ugyanazt kapja el, akkor az is plusz pont.

- Jó! – nyújtott kezet Marsall, miután valamelyest tisztára törölte egy alig használt szalvétában.

- Rendben – rázta meg Marsall kezét Gyula és elindult haza, hogy felkészüljön a másnapi versenyre.

 A Csillagfürt Óvoda Pillangó csoportjában húsz gyereknek kellett torokgyulladást csinálnia. Nagy kihívás, de Torok Gyulának semmi sem lehetetlen, ha betegségről van szó.

Az olvasás nem trendi. Legalábbis ha megkérdezünk egy tetszőleges általános vagy középiskolást, szinte biztos, hogy ezt a választ adja. Főleg, ha az illető fiú. Pedig olvasni jó. A kérdés az, hogyan lehet ezt a mai kamaszoknak eladni? Ami már biztos, hogy nem Jókai a megoldás. De akkor mi? Erről folyt izgalmas eszmecsere a HUBBY január 25-26. között tartott gyerekirodalmi konferenciáján.

kép forrása: HUBBY FB oldala

Jókait mentsük meg vagy az Y generációt tette fel a kérdést az egyik előadó:  Lombosi Anikó. Ez a mondat szerintem kiválóan összefoglalja napjaink magyar irodalom tanításának dilemmáját. Mert ugye mi a helyzet? Vannak az olvasás-rajongó, kultúrtérben szocializálódott, hagyománytisztelő magyar tanárok szemben a digitális bennszülött, vizuális tartalomfogyasztásra berendezkedett, extralázadó, ingerzabáló kamaszok. Ez kb. egy Marianna-árok mélységű szakadékot feltételez a beszélők között, és itt igazából abba is lehetne hagyni a téma taglalását, de. Szerencsére van egy de, mert gondolkodó emberek között mindig van egy de, amiben meg lehet kapaszkodni.

A január 26-i Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott előadások egy részét hallgattam meg, és ezek alapján úgy, látom két kapaszkodó is van: az irodalomtanítás élményszerűvé tétele és a kortárs gyerekirodalom beemelése a tananyagba. Jó, tudom. Ez az a spanyolviasz, ami már legalább annyit lett rágva, mint a Pál utcai fiúk gittje. De nézzük meg jobban. A finomra puhított megoldástapasz azért nem működik, mert az elmúlt években jobbára  megmaradt az elmélkedés és a sopánkodás szintjén. Mi magyarok mindkettőben profik vagyunk, így a hatékonyság érdekében célszerű lenne tovább lépni: a cselekvésre. Van egy jó hírem. Gerilla szinten már tovább léptünk. Erre láthattak  a PIM-ben összegyűlt, témára nyitott magyar tanárok kiváló esettanulmányokat.

Tyukászné Kerekes Petra például bemutatta alsós osztályának másodiktól negyedikig tartó olvasásra nevelő programját. Ez nagyon komolynak hangzik, pedig a gyerekek biztosan piszkosul élvezték, a rengeteg mozgásos, kreatív, tantárgyakon átívelő feladatot, melyek mind egy mesetéma körül forogtak. A srácok kvázi benne éltek a történetben. És mi lehet izgalmasabb egy gyerek számára, mint bekerülni egy mesébe?

Pokornyi Orsolya könyvtárosként arról beszélt, hogy lehet az erkölcstan óra az olvasóvá nevelés egyik támogatója. Hogyan lesz a könyvekből először kedves ismerős, majd barát. Hogyan segíthetik az olvasásélmények a gyerekek konfliktusainak feltárását és megoldását, mindezt úgy, hogy legalább annyira nem veszik észre az olykor fájdalmas lélekgyógyítást, mint a kisgyerek a kockacukorra csöppentett gyógyszer kellemetlen ízét.

Gombos Péter az igazi kemény dió felsősökről beszélt. Hogyan lepődtek meg attól, hogy az órán elemzett költemény igazából egy pop-sláger szövege, hogyan segítheti a drámajáték a szövegértést, mennyire nem ördögtől való (sőt, kutatási eredményekkel alátámasztott) ötlet bevinni a suliba a minőségi fantasy-t, sci-fi-t és képregényeket. Mennyire gyorsan szokássá, sőt várt szórakozássá válhat az olvasás, ha nem kötelesség, hanem játékosság oldaláról fogjuk meg – ez a Dobj el mindent és olvass program. S hogyan lehet elcsalni a könnyen értelmezhető, otthonos kortársakon keresztül, a klasszikusokhoz a mai tiniket.

Pásztor-Csörgei Andrea könyvtáros, drámapedagógus rávilágított, hogy a felsősöknek szánt kortárs könyvek kínálata a legszűkebb. Ez talán nem véletlen, hiszen nekik a legnehezebb gyerekkönyvet írni. Az előadó rámutatott mennyire fontos figyelembe venni, milyen nagy változásokat él át ez a korosztály, mennyire érzékenyek, s mennyire nehezen fogadják a nagyon is fontos segítséget. A fenti cukros példával élve itt is jó eszköz lehet a könyv, a jól megírt kamaszregény. Csak jusson el a srácokhoz.  A felsősöknél fontos tudni, hogy nagyon kritikusak és nem csak önmagukat, de a világban való viszonyítási pontokat, és a megbízható személyeket is gőzerővel keresik. A nemi különbségek egyre szembetűnőbbek lesznek a hormonváltozások által és ez a könyvválasztásban is kiütközik. A fiúk a humorral, a lányok az érzelmekkel átszőtt olvasmányok felé nyitottak.

 Lombosi Anikó előadása közben kezdtem komolyan sajnálni, hogy nem most járok általánosba, mert emlékeim szerint az én időmben az volt a leglelkesítőbb egy magyar órán, hogy mindjárt vége lesz. Anikó tanítványai azonban annyira részesei és alakítói lehetnek az óráinak, hogy nem lepődnék meg, ha minimum minden második tanítványából könyvmoly lenne. Nézzünk példákat: közös kötelező választás kiváló kortársak közül. Meghökkentés, odafigyelés, könyvszelfi, könyvajánló vlogposzt gyártás, borítótervezés. És ez csak néhány izgalmas feldolgozási lehetőség, amivel a gyerekek nem egy nyűgöt, hanem egy izgalmas témát látnak az irodalom órán eléjük kerülő papírba csomagolt sztorikban.

Az utolsó előadáson, amit hallottam, Pompor Zoltán, a HUBBY elnöke beszélt arról, miért olvasnak kevesebbet a fiúk. Talán nem lesz meglepő: nem ezt látják az apjuktól, nem látszik trendinek és fényévekre van szórakoztatási értékben a videójátékoktól. Pedig ha valakikre, az általános iskolás fiúkra nagyon ráférne az olvasás. Több kutatásból is kitűnik, hogy a fiúk szövegértési képessége jóval alatta van a lányokénak, melynek egyik egyértelmű oka a kevesebb olvasási élmény. A szövegértési képesség fontosságát nyilván nem kell bemutatnom. Aki nem érti amit olvas, gyengébb tanuló lesz és a spirál egyértelműen lefele vezet. A trend nem magyar, világjelenség, ám például Németországban felismerése után azonnal nekiláttak orvosolni. Tudatosan juttatják el az olvasnivalót már egészen kis kortól a gyerekekhez – például a német apák rendszeresen kapnak mesélnivalót e-mailben a munkahelyükön. Ha ez túl bizarul hangzik, nézzünk mást: a könyvnagyköveteket. Férfi élsportolók, színészek, véleményvezérek beszélnek róla, mennyire sokat adott nekik egy könyvélmény, arcukat adják a könyvek népszerűsítéséhez.

Sajnos a további előadásokat nem volt lehetőségem meghallgatni – mert az én olvasóvá nevelendő gyermekeim vártak az oviban – de a fentiek is épp elég reményt adtak rá, hogy nem csak az Y generáció, de a kortársakkal karöltve Jókai is megmenekül. Pláne, ha a megvalósító lendület megmarad. Hajrá magyar tanárok!

Volt egyszer egy szuper lányka,

hősképzőt gyorsan kijárta,

különös ereje,

villám agyveleje,

legyőzhetetlen vitában.

kép forrása: freepik.com/creativeart

 Kitti volt a legszebb a csoportban. Ezt mindenki elismerte már az első napon. Neki volt a legszebben font copfja, a legcsinosabb ruhái, a legcsillogóbb csattjai. És a legek itt nem értek véget. Kittinek volt a legtöbb barátnője, a leggyönyörűbb anyukája és a legszuperebb játékai. Apukája külföldön vette őket és bármelyiket is hozta be a csoportba, mindenki azzal akart játszani.

De Kitti ezt nem mindenkinek engedte meg:

- Majd ha kiérdemled – mondta gyakran Dorkának és magához szorítva a játékát, elvonult vele a többi kislánnyal játszani.

Dorka mindig igyekezett Kitti kedvében járni. Mindig odaadta neki bármivel játszott is épp. A hintáról azonnal leszállt, ha Kitti megjelent az udvaron. És rakodónál is igyekezett a lehető legtöbbet besegíteni, hogy Kittinek kevesebb dolgot kelljen elpakolni.

Dorkának nem voltak se szép ruhái, se szuper játékai és a haja sem akart rendesen megnőni, hogy copfba lehessen kötni. Dorkának csak egy valamilye volt: a vágya, hogy Kitti barátnője lehessen.

- Na jó – adta oda Kitti egyszer az egyik babáját Dorkának, amitől a kislány persze végtelenül boldog lett.

- Már úgyis unom ezt a vacakot. Két hete megvan. Apa hozhatna egy újat, ha hazajön – mondta Kitti egyik barátnőjének, miközben várták, hogy Dorka visszaadja a játékot.

Mikor a különösen finom anyagból készült ruhájú Barbi visszakerült Kittihez, a kislány mérgesen rákiáltott Dorkára:

- Eltépted a ruháját.

- Én nem csináltam vele semmit – védekezett Dorka rémülten – csak megnéztem.

- Eltépted a ruháját – visított Kitti teljesen felbőszülve – ez megbocsáthatatlan. Soha többet nem játszhatsz a játékaimmal, te kis béna.

 Az óvó néni igyekezett rendet tenni a veszekedésben, aminek a végén mindenki kölcsönösen bocsánatot kért a másiktól.

Másnap reggel Dorka behozta az egyetlen Barbija legszebb báli ruháját, amit a nagymamája vart neki egy régi csipketerítőből:

- Ezt neked hoztam – tette Kitti elé, mikor a kislány megérkezett.

- Fúj, mi ez a vacak? Biztos a turkálóban vettétek - mondta utálkozva Kitti és ott hagyta Dorkát. Elvonult, hogy kipróbálja befér-e a csoport babaházába a legújabb, színváltós pónija.

Ahogy a házikóhoz lépett, meglepetten látta, hogy egy különös, pillangószárnyú baba ül az erkélyen és mozgatja a fejét.

- Aza’! – gondolta Kitti – ez meg kié lehet?

Már épp meg akarta fogni a sosem látott szuper játékot, amikor az váratlanul megszólalt:

- El a kezekkel kisasszony!

Kitti úgy meglepődött, hogy tényleg visszahúzta a kezét. Nem volt hozzászokva, hogy nemet mondjanak neki.

- Kittikém, beszélnem kell veled.

- Hű, tudtam, hogy csak is az én játékom lehetsz – nyújtotta újra a kezét a kislány, de a pici lény egy ügyes mozdulattal elröppent előle a házikó tetejére.

- Nem vagyok játék – mondta.

- Nem? – csodálkozott Kitti – akkor mi vagy? Talán valami tündér? Még sosem volt igazi, élő tündérem, de akarok!

- Nem is játék, nem is tündér. Lenke vagyok. A lenkék vigyáznak az óvodásokra. Mindegyikünknek más a feladata. Én gyógyítom a hiú hercegnő-szindrómát. A nevem pedig: Hetyke.

- Hiú hercegnő-szindróma? Miért kell azt gyógyítani? Hercegnőnek lenni jó! Én is az voltam a farsangon. Anya igaz kristályokat varratott a ruhámra, amiket Ausztriából hoztak. Szerintem még szebb is volt, mint a Jégvarázsos mesében lévő hercegnőé. Természetesen én nyertem meg a jelmezversenyt. De ez nem is csoda. Az én apukám a leggazdagabb az oviban, nekem ez jár.

- Látod, pont erről van szó.

- Miről?

- Amit most mondtál. De még inkább arról, amit csináltál az előbb Dorkával.

- Miért? Tényleg ronda volt az a ruha. Apa nekem sosem hozna egy ilyen vacakot.

- Nem az a lényeg, hogy egy ajándék milyen, hanem az, hogyan adják.

- Hát ez az, be sem volt csomagolva. Apa mindig becsomagoltatja az ajándékaimat. Szép selyemszalaggal vannak összekötve.

- Jaj, Kitti, nem a csomagolás a lényeg, hanem az, hogy aki adja, szeretettel adja.

- Engem mindenki szeret, így válogathatok az ajándékok között. Dorkáé nem tetszett, nem is kell.

- Na, hallod Kittikém, te egy kemény dió vagy. Pont olyan, mint egy réges-régi ovis esetem: Anasztázia.

- Hú, te találkoztál Anasztázia hercegnővel?

- Úgyis mondhatjuk.

- És mi történt?

- Ez egy szomorú történet. Anasztáziának pont olyan gazdag apukája volt, mint neked. Mindenki az ő barátnője akart lenni a csoportban. Hozzá is elmentem, hogy segítsek kigyógyulnia a hiú hercegnő-szindrómából, de nem sikerült. Sajnos egy napon Anasztázia apukája elvesztette a gazdagságát. A barátnői egy idő után otthagyták, mert már nem voltak értékes játékai, így nem volt miért elviselni Anasztázia néha elég utálatos viselkedését. Nem maradt egy barátnője sem.

- De hát, aki csak a játékai miatt volt a barátnője az nem is igazi barát.

- Ezt jól látod. Az igaz barátok nem azért szeretnek, amid van, hanem azért, aki vagy.

- Gondolod, hogy engem nem lehet szeretni a színváltós pónim és az unikornisos ruháim nélkül?

- Dehogynem Kitti! Rengeteg kincs lapul benned, de ezeket senki nem láthatja igazán, míg nem gyógyulsz ki a hiú hercegnő-szindrómából.

- És akkor nem lehetek majd hercegnő?

- Így lesz belőled igazi hercegnő! Az igazi hercegnőknek van egy varázslatos ékszere. A nemes szív. Ez az egyik legértékesebb kincs a világon. Olyasvalami, amit senki sem vehet el tőlük. Ha kigyógyulsz a hiú hercegnő-szindrómából, neked is lehet ilyened.

- Hát jó. Akkor gyógyíts meg!

- Rendben! De neked is segítened kell, mert anélkül nem megy.

- Mit csináljak?

- Megtanítalak varázsolni!

- Tényleg?

- Bizony ám!

- Egy varázsigét fogunk most tanulni. Minden reggel, mikor bejössz a csoportba, mondd el magadban. És figyelj rá egész nap, hogy ne légy undok senkivel. Ismerd meg a többieket, segíts nekik, ha kell, és ne akarj mindig te a középpontban lenni. Először nehéz lesz, de meglátod, ha megismerik a drága holmik mögött rejtőző igazi Kittit szeretni fogják őt is.

- Kezdhetjük?

- Igen!

Különleges vagyok, a társaim is azok,

tudom, hogy jó kapni, de még jobb, ha adhatok,

figyelmet és jó szót, két segítő kezet,

s igaz barátoknak, a szeretetemet.

Mert igazán gazdag, csak az, aki szeret,

nemes szívet pénzen, senki meg nem vehet,

szerénység és jóság, a nemes szív ára,

oly’ szépen ragyog majd, mindenki csodálja.

Kitti nagyon szerette a mondókákat, így hamar megtanulta a varázsigét. Hetyke megígérte neki, hogy amíg teljesen meggyógyul ott marad a csoportban és bármikor számíthat rá. A lenke nagy örömmel állapította meg, hogy ez egy gyors gyógyulás lesz. Kitti, miután elbúcsúztak, megkereste Dorkát és bocsánatot kért tőle. Életében először őszintén, tiszta szívből.

Ne félj, ha fáj, ha bajba jutsz,

bajtársad ott terem,

villámmobillal száll a hős,

át városon, hegyen.

Bízd rá magad, sziréna szól,

a gyógyulás közel,

piros ruhás védangyalod

a mentővel jön el.

Hogyha a házad lángra kapott,

hívd fel és jönnek a lánglovagok,

piros paripájuk sok kerekes,

ellenfelük gyakran rettenetes.

Nem fog ki rajtuk, se tűz se a hő,

a hősiességük  szupererő,

 ha utolérne a katasztrófa,

bízd magad bátran a tűzoltókra!