Csekkje sárga,

 csomagja barna,

levele fehér,

a Posta zöld,

csendben várja,

hogy ma feladja,

messzire elér,

postán a sor.

Tudod miért jó a farsang?

akkor bármik lehetünk,

akármilyen fura ruhát

ilyenkor felvehetünk,

körbenézel, s minden társad

jelmezbe van öltözve,

olyan ez, mintha a csoport

mesekönyvbe költözne,

Királylányok, szuperhősök,

mindenféle állatok,

sárkánnyal meg kalózzal

sőt rendőrrel is játszhatok,

tündérek és boszorkányok,

Piroska meg farkas,

milyen kár hogy a farsang is

csak egy napig tarthat.

Szerda reggel egymás után érkeztek a jelmezes gyerekek a csoportba. Az óvó néni mosolyogva nézte a változatos szuperhős felhozatalt. Gyönyörködött a pillangók és a hercegnők ruháinak színeiben. És örömmel látta, hogy a három rendőrnek öltözött kisfiú közül egyik sem hozott magával fegyvert.  

Mikor Beni belépett az ajtón, Szabi csalódottan felkiáltott:

- Így hogy fogunk játszani?

Az óvó néni értetlenül nézett a kisfiúra. Mi a baj Szabikám?

- Hogy fogunk így rendőröset játszani? – kérdezte Szabi teljesen elszomorodva.

- Szerintem pont úgy, ahogy más napokon – válaszolt kedvesen az óvó néni.

- De úgy nem lehet – jelentette ki Szabi.

Az óvó néni továbbra sem értette a problémát

- Miért nem?

- Mert nincs egy bűnöző sem. Viszont van három rendőr, két Pókember, egy Szupermen, egy Batman, egy Vasember, egy repülőpilóta, egy tűzoltó, meg négy hercegnő, két pillangó, egy méhecske, egy katica, egy cica meg egy Piroska – sorolta a kisfiú a jelmezeket.

Az óvó néni már mindent értett.

- De Viki és Réka még nincs itt.

- Lányok – legyintett lemondóan Szabi – biztos unikornisnak öltöznek majd. Vagy hercegnőnek, mint a barátnőik.

Hát, erre már nem lehetett mit mondani.  Óvó néni épp törni kezdte volna a fejét, hogyan oldja meg ezt a valóban égető problémát, mikor kinyílt az ajtó. Először egy marcona, fekete szakállt és kampókezet viselő, rémisztő kalóz lépett be, utána pedig egy rém csúnya, hosszú karmú, zöld, bundás szörnyeteg.

A csoportban csend lett. Mindenki azon törte a fejét, vajon kik lehetnek ezek az alakok. Végül a kalóz és a szörny egyszerre kiáltotta el magát bájos kislány hangon:

- Meglepetés!

Szabiból egyszerre tört fel a csodálkozás és a megkönnyebbülés, mikor ráismert Vikire és Rékára:

- Meg vagyunk mentve!

A nap remekült telt. Nem csak a rendőröknek, a szuperhősöknek is akadt dolga, hiszen felváltva kellett kiszabadítaniuk a rém csúnya szörny és a marcona fekete szakállú kalóz karmai közül az elrabolt hercegnőket, pillangókat, katicát, méhecskét, cicát és persze Piroskát, akinek azért kicsit hiányzott a farkas.

kép forrása: pixabay.com/stocksnap

A tél lábán hócipő,

nem kopog a jégen,

aludjon csak a természet,

nyugodtan és mélyen.

Tavasz lábán topánka,

táncol fáról-fára,

virágfüzért akasztgat,

minden kopasz ágra.

A nyár lábán bőrszandál,

tavak partján szalad,

forróságban megpihen,

zöld lombú fák alatt.

Ősz lábán gumicsizma,

pocsolyába ugrik,

körülötte ezerszínű,

levéleső hullik.

kép forrása: piabay.com/Alexas fotos

Bebújtunk a maskarába,

így jöttünk a maszkabálba,

aki ügyes kitalálja,

ki bújt el a maszk alá ma.

Kit rejt ez az jelmez vajon,

van-e hangja, meghallgatom,

az már biztos, hogy nem majom,

álarc alól előcsalom:

Ákikát!

Tél kedvenc, fahéjas narancs ízű jégkásáját kanalazta, amikor valahonnan a közelből szipogást hallott.

- Jaj, ne! Az influenza – nyögött fel a gondolattól, hiszen a szipogás általában lázat, köhögést, torokfájást és átvirrasztott éjszakákat jelzett előre.

Tél letette kristálypoharát és elindult, hogy utána járjon, mekkora a baj. Nem kellett messzire mennie. Január a nappali egyik jégkék selyem foteljében gubbasztott, körülötte teletrombitált zsebkendők.

- Mi a baj kisasszony? – érdeklődött Tél és igyekezett közelebb kerülni középső lányához, hogy megnézze, van-e láza.

- Semmi - mondta durcásan a kislány és még jobban összegömbölyödött.

- Ez egy elég taknyos semmi – jegyezte meg Tél és tenyerét Január homlokára tette. Jég hideg volt.

- A torkod fáj?

- Nem.

- A kezeid, lábaid?

- Nem, azok sem.

- Régóta folyik az orrod?

- Nem! Minek kérdezel ennyit. Hagyjál már! – nézett Január dühösen Télre, aki a kislány szemeiből egyből diagnosztizálta is a szipogás okát.

- Hiszen te sírtál!

- Na és? – kérdezte Január és felpattant a fotelből – úgysem érdekel senkit.

- Dehogyisnem! – ellenkezett Tél – engem például…

- Téged sem! Ha érdekelne, mi van velem, nem kéne ilyen szürke göncökben járnom. Nem szeretem a szürkét. Senki sem szereti. Ezért nem szeret engem senki. Mert szürke vagyok.

- Gondolod, ha színesebb lennél, jobban szeretnének?

- Persze! – csillant fel a kislány szeme – nézd csak meg Decembert, csupa csillogó, fényes holmi, fenyőzöld szoknya, és gyertyaláng sárga felső. Mindenki imádja! Ahogy Februárt is abban a sok bolond, összevisszaszín maskarában. De én? Én miben tűnök ki? Semmiben.

- Dehogynem drágám – mosolygott Tél – te vagy az első az évek körtáncában. Mindenki irigyel, hisz mindenki első akar lenni.

- Én nem! Én inkább leszek a sorban az utolsó, ha olyan lehetek mint December. Utána, bárki meglát, elszomorodik ettől a szürke gönctől.

- Sajnálom, hogy így gondolod, pedig, ha te nem lennél, akkor a többiek nem lehetnének ilyen pompásak, vidámak és színesek – mondta Tél és közelebb lépett Januárhoz.

- Ezt nem értem.

- Tudod kicsim, a ruhád azért ilyen hosszú és puha, hogy beborítsa a világot. Így kipihenheti magát, míg alszik. Igaz, nem egy színes darab, de könnyű és meleg. A legfinomabb ködből és párából készült. Tudod mit? Adok rá valamit, amivel már te is olyan különlegesen ragyogsz majd, mint a testvéreid. Gyere velem!

Anya és lánya átmentek a jégpalota legtávolabbi toronyszobájába, ahol Tél elővett egy szépen faragott fa dobozt.

- Lássuk csak, mit szeretnél? Itt vannak a jégvirágok. Ha megrázod a szoknyád, lehullanak és rátapadnak az ablakokra, mint a matrica. Gyönyörűek a reggeli fényben. Ahogy a jégcsapok is. Ezekkel mondjuk óvatosan kell bánni, de majd megtanítalak. Csodásan tudnak mutatni naplementekor. És néha csilingelnek is, ha fúj a szél. Aztán itt vannak a hópihék, mindegyik más és más, szórj belőle bő marokkal a szoknyádra, csodás mintát ad ki, igaz? Ez a legmelegebb téli dunyha a földnek. Ha kemény fagyot viszek, érdemes a szántóföldeket, virágoskerteket betakarni vele. És itt van a szoknyaszegélyre tűzhető dér, amiből ha ráragasztasz néhány marékkal a faágakra is, a legsivárabb erdő is meseországgá változik.  Na, mit szólsz?

- Kérhetem mindet? – kérdezte ragyogó szemekkel Január.

- Hát persze! – válaszolt Tél mosolyogva és segített a sok díszes holmit mind Január ruhájára varrni. A kislány alig várta, hogy találjon egy befagyott tavat és megcsodálhassa új ruháját a tó tükrében.   

Malac háton jön az Újév,

szikrázik az ég,

milyen lesz, mindenki várja,

fennmaradok még!

Lesz a fején papírkalap,

fúj-e trombitát,

bereked, ha egész este

vígan ordibált?

Pezsgődugót célbalő,

szénsavgyöngy pezseg,

az Újév nagy mókagyáros

tuti, hogy gyerek.

Ha a virslit mind befalta,

jöhet a lencse,

főzelékbe belerántott,

évnyi szerencse.

Januártól havat, februártól jeget,

Márciustól hóvirágot és ragyogó eget,

Áprilistól sziromruhás, felöltözött fákat,

Májustól aranyesőt, rőt cseresznyeágat ,

Júniustól friss homokkal teli játszótereket,

Júliustól strandidőhöz elegendő meleget,

Augusztustól mélyen kongó görögdinnyeharapást ,

Szeptembertől vénasszonyos, langyos szellőhabarást,

Októbertől ezerszínű, avarszagú erdőt,

Novembertől ökörnyállal megcsomózott felhőt,

Decembertől meleg lakást, benne mind kit szeretek,

Vidámsággal teli töltött, szép karácsony ünnepet.

Emmának nem volt sok zsebpénze, de büszke volt rá, hogy van. Többnyire már másnap elköltötte unikornisos hajgumira, illatos radírra, csillámos tetkó matricára, bármire, ami éppen sláger volt az barátnői között. Ősszel aztán, úgy döntött, gyűjteni fog. Egy kiürült csokis dobozt kunyerált el a nagymamájától, abba tette bele a zsebpénzét, meg a nagyitól kapott költőpénzeket.

Egész szép kis összeg összegyűlt, december közepére. Ekkorra Emma már pontosan tudta, hogy mit fog venni Apának karácsonyra. Ugyanis erre gyűjtött, Apa különleges karácsonyi ajándékára.

 Az utolsó tanítási nap jóval rövidebb volt, mint a többi, Emmának volt ideje rá, hogy beszerezze Apa meglepetését. Szerencsére a bolt pont útba esett hazafelé.

A csillogó kirakat tömve volt szebbnél szebb darabokkal. Emma magabiztosan nyitott be és rögtön a pulthoz ment.

- Szia! Mit szeretnél? – kérdezte az eladó. Ilyen fiatal vevője még sosem volt.

- Időt szeretnék venni – mondta Emma.

- Időzítőt, stoppert, vagy ilyesmit? – kérdezte az eladó értetlenül.

- Nem, időt! Gondoltam, ahol az órákat árulják, ott van idő is – mondta Emma és benézett az eladó mögötti polcra, ahol egy csomó doboz volt egymás mellett, színes címkékkel összeragasztgatva.

- Hát, sajnos időt nem árulunk, de tudod mit? Itt van a szomszéd házban az órásmester. Ő mindent tud az órákról, nézz be hozzá, hátha tud segíteni.

Emma megköszönte a segítséget és gyorsan átszaladt a következő üzlet ajtajához.  

Koltai bácsi, az öreg órásmester először csak hunyorgott, mikor Emmát meglátta:

- Miben segíthetek a kisasszonynak? – kérdezte kedvesen.

- Csókolom. Én időt szeretnék venni – mondta a kislány.

- Időt? – kérdezte meglepetten Koltai bácsi – talán órát szerettél volna mondani.

- Nem, az van apukámnak több is. Bőrszíjas drága az öltönyéhez, fémszíjas csillogós az munkájához, gumis, fekete a futáshoz. Szerintem elég órája van. Én időt szeretnék neki venni.

Koltai bácsi értően bólogatott.

- Ez remek ötlet kisasszony, csak egy itt a bökkenő. Én csak javítom az órákat, árulni nem árulom.

- Ó, sejtettem! – sóhajtott fel Emma, de nem adta fel könnyen – ha szét tetszik szedni az órát, biztos tetszik tudni, hogy kerül bele az idő. És talán azt is tetszik tudni, hol szerezhető be. Muszáj lenne még ma vennem valahol. Holnaptól karácsonyi szünet, vasárnap meg karácsony. Úgy szeretnék apának, valami különlegeset adni ajándékba!

Az órásmester elgondolkodott.

- Szerencséd van – mondta felcsillanó szemmel – van itt a házban valaki, aki talán tud neked segíteni az idő dolgában. Doktor Som Anikónak hívják. Csengess be hozzá, ilyenkor már biztos itthon van és főz. Vagy olvas. Vagy várat épít betűtésztából. Nála sosem lehet tudni.

Emma megköszönte a segítséget és átsietett az emeletes öreg ház kapujá. Épp kijött valaki, így Emmának nem kellett csengetnie, beslisszolt a becsukódó ajtón. Ekkor jutott eszébe, hogy azt nem kérdezte meg, hol lakik ez az Anikó néni pontosan.

Aztán eszébe jutott valami. Az ő házukban is minden postaládára rá van írva, a név mellé az emelet és az ajtó. Szerencsére itt is így volt: dr. Som Anikó, harmadik emelet hármas számú lakás.

Emma felszaladt a lépcsőn. Az öreg ház emeletei magasak voltak, de ő egyáltalán nem fáradt el. Az ajtó előtt azért megállt kicsit és várt. Hallgatta a lakásból kiszűrődő zenét és beszívta a szintén onnan származó süteményillatot. Meg elolvasta a postaláda feliratát:

dr. Som Anikó,

fizikus,

Somoskői Anikó

meseíró

A kislánynak ideje sem maradt csodálkozni, mert ahogy a feliratok végére ért, kinyílt az ajtó és egy szemüveges, őszülő hajú, nő mosolygott rá kedvesen, kezét levendulamintás kötényébe törölgetve:

- Segíthetek neked valamiben?

- Igen – válaszolt Emma halkan – dr. Som Anikót keresem.

- Én vagyok – válaszolt a nő – gyere be.

A lakásban minden olyan volt, mintha mesekönyben járna. Színes falak, különféle formájú bútorok, és mindenfele polcok tele tudományos és mesekönyvekkel.

- Épp most lett kész a fahéjas csiga. Szereted? – kérdezte Anikó és a konyha felé terelte a kislányt. Itt egy Emma korú fiú és egy három éves forma kislány ült egymás mellett egy hatalmas, türkizre mázolt asztalnál. Rajzoltak.

Emma leült a konyhaasztalhoz, belekortyolt az elé tett, narancsillatú teába és belekezdett mondandójába:

- Szóval azért jöttem, mert az órásmester bácsi szerint tetszik tudni nekem segíteni abban, hogy vegyek apukámnak időt karácsonyra.

Anna kicsit félrebillentette a fejét:

- Időt szeretnél ajándékozni apukádnak karácsonyra?

Emma mosolyogva bólogatott. Úgy tűnik végre jó helyre jött, hiszen ez a néni egyből megértette mit szeretne.

- És miért szeretnél időt adni az apukádnak? – kérdezte Anikó néni és ő is belekortyolt a saját teájába.

Emma elmesélte, mennyire elfoglalt az apukája. Reggel elköszön tőle, este pedig mikor hazaért megint csak egy jóéjt puszira van idő. Hétvégéken is gyakran kell távol lennie külföldön, vagy vidéken és, ha otthon van, szinte állandóan fontos levelekkel kell foglalkoznia, amik a telefonjára jönnek.

- Nos, a dolog kicsit bonyolult, már ha az idő relatív összefüggéseit szeretnénk vizsgálni. De ebben az esetben azt hiszem, jobb lesz, ha egy másik megközelítést alkalmazunk. Palkókám, kérhetünk egy papírt és néhány ceruzát új barátnőnknek?

A dolog innen már egyszerű volt és Emma fülig érő szájjal távozott.

- Biztos, hogy működni fog? – fordult vissza még köszönés után Anikóhoz, aki bíztató mosollyal az arcán válaszolt.

- Egészen biztos!

Emma sosem várta még így a karácsonyt mint idén. Mikor megérkezett az angyal, a kislány szülei legnagyobb meglepetésére nem rohant a fához ajándékokat bontogatni. Előkapott két kis csomagot a háta mögül, egyiket az anyukája másikat az apukája kezébe nyomta.

- Idén apa bontsa ki először! – mondta csillogó szemekkel.

Apa kíváncsian bontotta ki a gondosan beragasztott csomagolópapírt, amiből egy szépen összehajtogatott papírlap került elő. A lapon egy rajz volt:

Emma, Anya és Apa a szőnyegen ültek társasoztak és nevettek. A szoba falán, pedig egy óra függött, amin nem voltak mutatók.

 Apa köszönömöt mormogott és utána hosszan és szorosan magához ölelte Emmát. A kislány nem tudta, vajon tényleg működik-e az ajándék, de hamar kiderült. A karácsonyi szünetben sokkal kevesebb fontos levél érkezett, apa pedig ráért társasozni, sétálni, korcsolyázni, legózni, unikornist rajzolni és mindenfélére, amire máskor csak anyának volt ideje. Mikor újra kinyitottak a boltok, Emma, Anya és Apa közösen elmentek és vettek egy szép keretet Emma  rajzának, amit apa januárban bevitt a munkahelyére és letett az íróasztalára.

Az időnyerő gép dr. Som Anikó és Kis Emma közös találmánya ezután tényleg mindig és hibátlanul működött.