Hogy hol van a Kemence utca? Ezt csak azok tudják, akik igazán éhesen indulnak neki a világnak. Ők viszont egyből megtalálják. Az éhes embert ugyanis a gyomra hajtja és az orra vezeti. De vigyázat, aki éhes, gyakran mérges! Szóval, ha jót akarsz, éhes embert sose próbálj meg az orránál fogva vezetni. Előfordulhat ugyanis, hogy megorrol rád, aztán hamm, bekap. Aki éhes, hagyni kell az orra után iramodni szabadon. Mert az orr csalhatatlanul megtalálja a pocakcirógató, gyomorboldogító, bendőgömbölyítő eledelt és akkor az ember máris vidám. S hát nem ez a lényeg, pajtikám?
Node. Vissza a Kemence utcába! Jó kis utca az: rövid, de tartalmas. Nem olyan egyenes, mint a Váci út, s nem is olyan görbe, mint a körút. Olyan sete-suta, mint azok a kis utcák, amik véletlenül szorulnak be két nagy utca közé, s félnek, hogy a városatyák, akiknek borzasztó hatalom és igen vaskos vaskulcs van a zsebében esetleg köznek nevezik őket. Pedig köznek lenni köztudottan nehéz dolog. Ha nem is olyan nehéz mint vaskulcsnak, de azért közösségi szempontból hátrányos. Mert a közökben kevesen laknak, s ahol kevés az ember, a nevetés is ritkább.
Szerencsére a Kemence utcában sosem volt híja a nevetésnek. Erről borús és derűs napokon egyaránt gondoskodott Laci pék, aki a híres neves Jablonszkáról származott. Becsületes tót ember lévén igen szerette a sztrapacskát sok szalonnával, a parenyicát friss, fehér kenyérrel, a knédlit meg úgy meglocsolva sülthússzafttal, hogy tocsogjon, de rendesen. Persze legeslegjobban nevettetni szeretett. Gyakran mondták is neki a vásárlói, hogy nem péklapátot, hanem bohóc orrot kellett volna kérnie attól, aki a mesterségeket osztja. Így kisvárosi pékmester helyett, lehetne világhírű cirkuszművész.
- De akkor kis sütne reggel langyos napkeltét a zsemlébe? Tótágas delelőt a kenyérbe? És álompuhaságot a kalácsba? - nevetett Laci pék és a vásárlók ilyenkor mélyeket bólogattak. Tudták, a világhírrel nem lehet jól lakni, ellenben sajtos kiflivel, töpörtyűs pogácsával és rozskenyérrel annál inkább. Hát örültek Laci pék választásának.
És örült neki Patyuska anyukája is, mert Laci péknek még Patyuskát is sikerült rábírni a mosolygásra. Pedig Patyuska előtte sosem mosolygott. Mi tagadás, ez tényleg elég különös egy öt éves kisfiúknál.
Persze most arra vagy kíváncsi, hogy is történt ez a mosolyfakasztás. Hát természetesen péklapát volt a dologban. Meg kakaó és tészta.
Mikor Patyuskáék a hegyre költöztek, anyukáját hamar rábeszélték a mindig tájékozott szomszéd nénik, hogy Laci péknél vegye a reggelire meg vacsorára valót. A nénik csodásnak nevezték a buktát, mennyeinek a perecet és utánozhatatlannak a pitét, így Patyuska és anyukája hamar megjelent a Kemence utca 18/B-ben.
Laci pék azonnal elővette legkunkoribb kifli mosolyát, amit azoknak a vevőknek tartogatott, akiket először látott a boltban.
- Mit adhatok az úrfinak? Egy ökörszemet? Szerelmes levelet? Ne talán egy hasét? - hajolt ki egészen a pult mögül, hogy Patyuska okos barna szeme közé vigyorogjon. De a megszokott viszontmosoly elmaradt. Patyuska hátralépett és elbújt anyukája kardigános karja mögé.
- Majd megédesedik - gondolta Laci pék, aki tudta, hogy a finomságot nem kell erőltetni, mert amikor megjön a kedv vagy az étvágy, akkor megnyílik a szív és a száj is.
A csodás, mennyei és utánozhatatlan jelzők kivételesen nem bizonyultak túlzásnak. Patyuska anyukája és apukája teljesen oda voltak Laci pékért és termékeiért, csak a kisfiú nyammogott rajtuk kedvetlenül. Laci pék ezt nem nézhette tétlenül. Elővette a nagy, nyikorgós szekrény legmélyéről az öreg recepteskönyvet, amit még jablonszkai nagymamájának nagybátyájától örökölt és csak ünnepi alkalmakon forgatott kizárólag alaposan megmosott kézzel. A könyvből megsütötte az összes pirossal megcsillagozott receptet. Minden héten pont azon a napon, amikor Patyusa és mindig gömbölyűen mosolygó anyukája kenyérért, kifliért vagy zsemléért jöttek. A kisfiú egyikből sem kért kóstolót.
Mikor az összes titkos recept elfogyott A-tól Z-ig, Laci pék megvakarta égnek álló haját a fehér péksapka alatt.
- Most mi legyen?
Ahogy így tanakodott, nyílt az ajtó és belépett rajta Patyuska és az anyukája. Előbbi esernyőt, utóbbi kék, kalózhajós homokzó vödröt tartott a kezében.
- Hát abban mit hoztál? - érdeklődött Laci pék, miközben a kenyeret bepakolta az négy nagyobbacska zsemle és a hat vajas kunkorkifli mellé egy szatyorba.
- Csigákat - válaszolt Patyuska lelkesen - megmentettük őket a talpak alól.
- Ez szép tőled - mosolygott Laci pék.
- A csiga a kedvenc állatom - magyarázta Patyuska, miközben finoman visszarakosgatta a szökésnek indult éti csigákat a vödör aljára - a kertben növesztek is nekik pitypanglevelet meg lósóskát. Azt nagyon szeretik.
- És te mit szeretsz? - kérdezte Laci pék.
- A kakaót - válaszolt Patyuska - de nem ám a nyuszisat. A cicásat cukorral kikeverve, sok forró tejjel felöltve, ahogy anya csinálja. Úgy a jó a kakaó, ha sűrű.
Két nap múlva Laci pék minden ajtónyitásnál Patyuskát leste. A pult alatt egy kis tepsiben vadonatúj süteménykülönlegesség várta a kisfiút.
- Van egy meglepetésem neked - emelte fel a konyharuhával letakart tepsit - meglesed?
Patyuska felemelte a piros kockás anyagot és örömében felkiáltott:
- Csigasüti!
- Bizony, mégpedig kakaós.
Patyuskát nem kellett biztatni, hogy megkóstolja s mikor az első falatot lenyelte, elmosolyodott.
- Még sosem ettem ilyen finom sütit - mondta és befalta az egész kakaóscsigát.
- De ezután bármikor ehetsz - mondta Laci pék s azóta nem csak a Kemence utca 18/b-ben, de szinte minden pékségben lehet kakaóscsigát kapni.
