Zsanna egy sötétszürke felhő szélén ült. Már órák óta bámult lefelé, és sírt.
- Mi a baj, csillagom – simította meg a fejét Anyaisten, aki szokásos csillaggyújtás előtti sétájára indult, és meghallotta a szürke felhő felől jövő szipogást.
- Semmi – hüppögte a kis angyal, és beletörölte az orrát hófehér ruhája ujjába.
- Oh, drágaságom, a semmi miatt nem szokás egy egész tavat összesírni – mutatott a földön összegyűlt terebélyes tócsára Anyaisten, aztán előhúzott a zsebéből egy frissen vasalt textilzsebkendőt.
Zsanna elvette, és akkorát trombitált bele, hogy az alattuk járó-kelő emberek riadtan kapták fel a fejüket, vajon tényleg vihar készülődik december végén.
- Köszönöm – suttogta Zsanna.
- Szívesen – mondta Anyaisten – leülhetek?
A kis angyal bólintott, Anyaisten pedig lehuppant a felhő szélére és ő is lelógatta csupasz lábait.
Egy darabig csendben ültek, aztán Anyaisten megkérdezte:
- Hogy tetszett az első karácsony?
- Szép volt – válaszolt Zsanna röviden.
- Mi tetszett benne a legjobban? – fűzte tovább a beszélgetést Anyaisten.
- Az öröm a gyerekek szemében, ahogy kibontották az ajándékokat az nagyon szép volt. Csak…
- Csak mi?
- Olyan rövid.
- Ezt hogy érted?
- Hát, hogy olyan rövid ideig csillog a szemük. Amíg égnek a fények, csillognak a csomagolópapírok, meg minden… örülnek. A szemükkel. A szívükkel is. Láttam. De, ahogy telnek a napok, az öröm egyszer csak eltűnik… És ez olyan szomorú.
- Ezért sírtál? Sajnálod a gyerekeket?
- Igen, őket is…
- És még kiket?
- Őket – mutatott Zsanna a Földre és újra kitört belőle a zokogás – nézd meg, milyen szomorúak. Segítsünk nekik Anyaisten, kérlek, segítsünk rajtuk!
Anyaisten lenézett a jeges eső áztatta Földre. Először nem látott semmit, de amikor feltette a távollátó szemüvegét, az ő szeme is azonnal megtelt könnyel.
- Hogy kerül az a rengeteg kicsi állat a hideg téli estébe? Hiszen ez borzasztó!!!
- Szerinted is? – kérdezte izgatottan Zsanna.
- De még mennyire! – ugrott talpra Anyaisten – édes kicsi lények, hát kinek van szíve kidobni őket ebben a hidegben? Azonnal tennünk kell valamit!
Zsanna lelkesen követte a szélsebesen száguldó Anyaistent az Angyalvárig.
- Itt várj, mindjárt jövök!
A kis angyal leült a lépcsőre és türelmesen leste a nagy kaput, ahol néhány perc múlva újra feltűnt Anyaisten, kezében egy nagy kosárral.
- Ezeket vedd fel – nyújtott egy hosszú, hófehér szűrt és egy báránybőr sapkát Anyaisten Zsannának - Pétertől kaptam, akinek egy öreg pásztor adta ajándékba. Ettől olyan leszel, mint ezek a kis jószágok odalent. Így talán nem félnek majd tőled, ha segítségükre sietsz. Menj és takard be őket ebbe a meleg szűrbe, hogy ne fázzanak, és segíts nekik új otthont találni. Amelyiket pedig senki sem fogadja be, tedd ebbe a bélelt kosárba és hozd el hozzám. Berendezek nekik egy kis ligetet a szivárványos kertemben, ahol többet nem kell fázniuk, éhezniük és félniük. Jó lesz így?
Zsanna válasz helyett boldogan ölelte meg Anyaistent, aztán kapta a kosarat és repült, hogy segítsen az árva állatoknak új, szerető családot találni.
