Zalán és az anyukája hazafelé tartottak az óvodából. Épp a nagy, színes, vármászókás játszóteréről híres parkon vágtak át, amikor furcsa hangot hallottak. A középsős, kék kabátos kisfiú egy pillanatra megtorpant, de az anyukája, húzta tovább. Sietett, mint mindig, s főképp télen, mert hideg van. És vacsorát is kell még főzni. Meg kiteregetni a ruhákat. És a mosogató, szóval csupa mami ügyek. Zalán engedelmesen loholt az anyukája mellett, de közben azért igyekezett hegyezni a fülét dinomintás, szürke kötöttsapkája alatt. Már amennyire egy téli fülessapka alatt hallani lehet valamit a világból.
- Hahó, Zalán! - hallatszott újra a különös zaj, ami már határozottan valamiféle beszédnek tűnt. - Hahó Zalán!
Zalán újra megtorpant. Kihúzta a kezét anyukája piros kesztyűs tenyeréből és félretolta a sapkáját, hogy jobban hallja. Vajon tényleg neki szól valaki, nézett körbe tanácstalanul, de nem látott senkit. Már sötétedett, s a hó is elkezdett újra nagy, tollpihe formájú pelyhekben hullani.
- Jaj Zalán, a sapkád. Azonnal húzd vissza és menjünk. Miért álltál meg? - kérdezte türelmetlenül Zalán mamája és újra megfogta a fia kezét. Azonban nem indult el, mert mintha ő is hallott volna valamit. Tétovázott kicsit.
- Te is hallod, anya? - kérdezte Zalán.
Mindketten csendben figyeltek, s Zalán anyukája már épp elindult volna, mikor újra megszólalt valaki:
- Hahó, Zalán! - hallatszott egy barátságos hang nagyon közelről. Az óvodás kifiú megint körbenézett, de nem látott senkit. Anyukája összeráncolta a homlokát, s arra gondolt, valami rossz tréfát űz vele néhány kamasz a közeli lakótelepről.
- Jaj hagyjuk kisfiam, biztos valaki szórakozik, menjünk tovább. - mondta határozottan az anyuka, majd elindult a park magas, vasrácsos kapuja felé.
- De én szeretném tudni, hogy ki az. - makacsolta meg magát Zalán és nem mozdult.
Zalán anyukája bosszankodva fordult vissza a fiáért, s már épp kinyitotta a száját, hogy legszidja, amikor újra megszólalt a barátságos hang a közelben.
- Hahó Kata!, Hahó Zalán! Gyertek már ide, itt vagyok!
Zalán anyukája nagyon meglepődött. Katának hívták. A csodálkozástól meg sem tudott szólalni, de szerencsére Zalán nem ijedt meg. Sőt, most kezdte csak igazán érdekelni, kitől jöhet a titokzatos hang.
- Jó, jövünk, de hol vagy? - nézett körbe megint a középsős kisfiú és ernyőt csinált a szeme fölé krokodilformájú kesztyűs kezével, hogy a park magas lámpáinak fénye ne zavarja a körülnézésben.
- Itt vagyok lent, előtted. - válaszolt a kedves hang.
- De hol? - kérdezte csodálkozva Zalán. - Én nem látlak.
- Itt a földön. - válaszolt a hang. - Látod azt a két fekete pontot a hóban, az a szemem.
Zalán legugolt, s alig egy lépésre maga előtt megpillantott két fekete követ. Akkorák lehettek, mint Zalán ökle. A kisfiú megfogta az egyiket és felemelte. A hang nevetni kezdett.
- Héjkás, ez csikiz!
Zalán nem értette.
- Oh, hát azt hiszem jobb lesz, ha segítek. - mondta a kedves hang és megköszörülte láthatatlan torkát - Üdvözöllek kedves Kata és Zalán. A nevem: Répássy-Jég Frigyes. A barátaimnak csak HóFrici vagy Hókoma. Tudod Zalán az anyukád régi ismerősöm. Mikor még akkora volt mint te Zalán, telente rengeteget játszottunk együtt. Már egy ideje nem láttam ugyan, de száz közül is megismerném a mosolygós szeméről.
Zalán csodálkozva guggoltt HóFrici egyik, kő szemével a kezében, miközben anyukája mögé lépett és mosolyogva így szólt.
- Gyere Zalán, építsünk hóembert!
- Ez a beszéd! - helyeselt Hófrici.
A középsös, kék kabátos kisfiú és piroskesztyűs, hosszú, fekete kabátot viselő anyukája nekiláttak, hogy felépítsék a park legvidámabb hóemberét: HóFricit. Szorgalmasan és ügyesen dolgoztak. Egy nagy gombóc lett a lába, egy közepes a hasa, egy kisebb, de igen formás gömb pedig HóFrici feje. A nagy, fekete szemek hamar a helyükre kerültek, mellé a gyalogútból hipp-hopp talált Zalán apró köveket szájnak, s hogy az orr se maradjon ki, Kata kivett a bevásárlószatyrából egy szép, kövér sárgarépát és betuszkolta HóFrici szeme és szája közé. Talán nem hiányzik majd a húslevesből, gondolta. Zalán eközben talált két letört ágat a magas, girbe görbe tölgy alatt, aminek az árnyékában gyakran hűsöltek nyaranta focizás után. Ez a két ág lett HóFrici két karja.
- És kész. - mondta Zalán anyukája, mikor HóFrici gombjai is a helyükre kerültek - Igen csinos hóember vagy Fricikém, mint a régi szép időkben.
- Igen, bár egy kalap még jól jönne. - kacsintott fekete kő szemével HóFrici - talán akad valami még abban a szatyorban.
Kata és Zalán végül egy magazinból csákót hajtogatott a hóembernek és megígérték, hogy másnap reggel az óvodába menet hoznak neki egy elegáns, piros fazékkalapot a nagymama régi edényei közül. HóFrici elégedetten és vidáman csillogó kavicsmosollyal integetett a kék kabátos, középsős kisfiúnak és anyukájának, akik lassú léptekkel, nevetgélve sétáltak hazafelé a havas téli estében.
Felszálltam a buszra. Csak a szokásos délutáni pakk volt nálam: egy 3 éves gyerek futóbiciklivel, egy hátizsák az oviból hazamenős cuccokkal, egy jobb napokat látott babakocsi, benne másfél éves totyogóval.A babakocsiknak és mozgássérülteknek fenntartott helyen egy harmicas férfi ült két cipősdobozzal az ölében. A busz félig volt tele, mellettünk még voltak üres székek. Mivel nem mozdult, szóltam az úriembernek, hogy a babakocsinak fenttartott helyen ül, ahova szeretnék beállni. Nem mozdult. Az ölében tartott két márkás sportcipős dobozra mutatott és közölte, hogy sok a cucca, nem megy sehova. Megkértem még egyszer. Körülöttünk az emberek néma csendben figyeltek. A férfi végül felállt és áttelepedett a szemben lévő üléssorba, közben folyamatosan szitkozódva, hogy mégis mit képzelek. Mikor finoman válaszoltam, közölte, ne szóljak be. Az i-re pedig azzal tette fel a pontot, hogy különben is, mit pofázik neki valaki, aki egész nap otthon b@ssza a rezet a két kölökkel, neki, aki 36 éves és dolgozik.
