Odafönt az égen nagy, sötét felhő gomolyog,

Szürke utcán, bisztrónk előtt kopasz ember sompolyog,

Jön a felhő közelebb,

A kopasz ember elmereng,

Nocsak, de nagy varjúbanda,

A sok madár megrohanja,

Régi barát, tudja mi jó,

Van nála egy kiló dió,

S bár ez nem egy horror színtér,

Felkiált a bisztró pincér,

Ijedtében leejtette mind az összes kanalat,

Azt hitte, hogy Hitchcock bácsit megették a madarak.

kép forrása: finartamerica.com

Piros orrú kis krapek,

Vigyorog csak egyre,

Előbújik s kitelepszik,

A vakondtúrás hegyre,

Ma vajon mi lesz a móka,

Hova gördül autója,

Mit ás ki majd kis lapátja,

Nyúl, sün, egér jó barátja,

A Kisvakond.

Kép forrása: tvtropes.org

A szülőségben az az egyik legnehezebb, hogy nem tudod, jól csinálod-e. Bár már sokan csinálták előtted több kevesebb sikerrel, nincs bevált, tuti recept. És ez ugye azért egyfelől kemény. Mert, ha valamit, hát a szülőséget jó lenne jól csinálni. Másfelől megnyugtató, mert, ha nincs tuti recept, akkor ez azt jelenti, hogy csinálhatod, saját stílusban. Életfogytig tartó gondolatkísérletként, aminek a végén, majd egyszer leülsz egy másik felnőtt emberrel egy csendes sarokba, egy bögre teával és az a helyes fiatal férfi vagy nő, majd azt mondja kissé összeráncolt homlokkal de azért büszkén nézve egy épp a könyvespolcot lomtalanító totyogót:

- Hű anya/apa, most látom csak, ez tényleg nem lehetett egyszerű. Nagyon köszi, hogy kibírtad velem!

De amíg idáig eljutsz, azért szerencsére vannak amolyan léleknek járó jutalomfalatok, amik olyanok, mint a világítótorony fénye lehet ködben a parttól 2 kilométerre. Jó látni, hogy van ott valami!

A szombati reggelinél, miután Zsolti is nagy jó étvággyal belakta a szanós (szalonna bölcsinyelven) tojást, hogy még szusszanásnyi szünetet hagyjon számunkra, nekilátott gondoskodni Pinyuról (az elveszthetetlen rágóPingvin). Míg én apával a zabtejes (wtf?) kávéval próbáltam újraindítani az operációs rendszert a fejemben, addig kisfiam szerzett egy szalvétát, lefektette és betakargatta a baba barátját az étkező asztalon, felmászott egy székre és leszedett a konyhapultról egy reklámújságot (krumplihámozós papírt). Komoly képpel fellapozta az akciós zsemléket és mosogatószivacsokat kínáló kiadványt, visszaült Pinyu mellé az asztalhoz, majd elkezdett neki mesélni. Mesélt arról, mit evett Pinyu reggelire, s hogy hamarosan majd fel fog kelni és elmegyünk sétálni. Mi a férjemmel lélegzetvisszafojtva figyeltük a jelenetet (azonnal bebootoltunk, sőt). A 2,5 éves fiunk apukát játszik, aki betakar, esti mesét olvas, igaz Lidl-s újságból fejjel lefelé, de mégis. Leolvadtunk, s persze igyekeztünk nem hangosan röhögni a helyzetkomikumon, meg nem bőgni a meghatottságtól (jó, bőgni csak én szoktam), meg higgadtan figyelni, hogy játszik a gyerek. Csak játszik. De mégis. Az élet egy amolyan társasjátékféle 0-120 éves korig. Most épp hatost dobtam. Yipeee! 

Van egy falu valahol a Balaton fölött, ami nem csak mesésen néz ki, de ott történnek is a mesék. Az Ingó kövek varázslatos világában, Szentbékkállán a nagy havazások idején született egy Óriás Hóember: Káli Miklós Igor. Igazi hóember volt a legjavából, piros lábaska kalappal, amit Eszter konyháján égetett le egyszer egy szerelmes szakácsnő, lila sállal, amit még Juliska nagymama kötött, friss, roppanós répaorral, és sok-sok szén fekete gombbal. Vidáman vigyorgott a hatalmas és zimankós Veszprém megyei télben, s a falu apraja nagyja örömmel köszöntötte, mikor felé járt. A nagyja kedves jónapottal, sapkaemeléssel, az apraja meg egyszerűen, szeretettel és hatalmas vigyorral átölelte. 

Sajnos Káli Miklós Igor élete nem volt hosszú, ahogy a legtöbb kedves hóemberé, még az óriásoké sem. Egy este a bohókás, véletlenül idén túl korán ébredő Tavasztündér szállt el a falu felett. Ahogy gyönyörködött az általa ritkán látott hófehér táj szépségében, észre sem vette, hogy elejtette varázspálcáját. A pálca körül olvadni kezdett a hó, s reggelre kibújtak a hóvirágok. A falusiak megtalálták a pálcát és kitették a Faluháza előtti nagy fal alá, hogy a Tündér, ha keresi, könnyen megtalálja. Március közepén meg is érkezett Szentbékkállára a tavasz, ami hálából a falusiak kedvességéért szebb volt, mint eddig valaha...

képek forrása: I love Szentbékkálla FB oldala

Óriásnak látlak, oly' nagy vagy, fel sem érlek,

Átölelem a térdeid és csendben arra kérlek,

Ne menj ma el dolgozni, maradj itthon velem,

Vegyél ölbe, ölelj meg s mesélj valamit nekem!

Varázslónak látlak, kinek keze között,

Összeforr egyszerre minden ami törött,

Újra jár a kisvonat a nappaliban körbe,

S világít a szobámban a lámpában a körte.

Barátnak látlak, hisz mindig velem nevetsz,

Ha bajt csinálok is nem bánod, te akkor is szeretsz,

Remélem, hogy nagyon boldog lesz a szülinapod,

Ahogy nekem minden percem, mikor veled vagyok!

Ha a türelem valóban rózsákat teremne,

minden egyes anyukának rózsakertje lenne,

de nem csak egy szűk, kis ágyás, hanem tágas nagyon,

viruló bokrokkal teli vagy százholdas pagony.

Ha anya vagy benned él a türelemmester,

aki felkel, bárhogy aludt, minden áldott reggel,

átöltöztet napi ötször, s mosolyogni képes,

ha a boltban muszáj csoki, kibontva nem édes.

Zen békével látja, hogy a frissen mosott kövön,

szétkenni egy érett banánt az igazi öröm.

gyakorlottan mélyet sóhajt, ha a dac épp rátalál,

s elhajol, hogy feje mellett szálljon el a kiskanál.

Tarsolyában ezerféle leszerelés praktika,

ha a furfang tantárgy lenne, ötöst kéne kapnia,

néha ugyan könnyít magán néhány cseppnyi könnyel,

de utána nadrágot köt egy új, fekete övvel.

Püffed a kelt tészta,

forró zsíron táncol,

pirosra sül egy-kettőre,

cukorpaplant ráncol.

Napszínsárga baracklekvár,

édes, ízes párna,

farsangoló huncutkodók,

báli uzsonnája.

És, ha nem csak farsangi versre, hanem valódi fánkra is éhes vagy, itt egy egyszerű, de nagyszerű recept a Kőeccerű Gasztroblogtól!

Barna medve gyomra kordul,

Hú, de hosszú volt a tél,

Kinézek, hátha a táj már,

Nem egészen hófehér,

Kéne harapni valamit,

Jó lenne egy málnatál,

Hozzá egy kaptárnyi méz,

Gyomromban otthont talál,

Na, lássuk csak,

Mi újság, a barlangomon kívül,

Medve úr kicammog lassan,

De hirtelen megszédül,

Szikrázóan fénylik a nap,

S zeng a madár ének,

De úgy látszik még alusznak,

Mind a szorgos méhek,

Hát jó legyen, úgy tűnik,

Még nincsen kész a reggeli,

Medve asszony biztosan,

Nem az internetről rendeli

Szemet dörzsöl két mancsával,

És ásít egy jó nagyot,

Azt hiszem, dörmögi csendben,

Alszom még egy hónapot!

Mindannyian boldog gyereket szeretnénk. És nincs is ennél nagyobb kihívás a szabadság korában, mint boldog gyereket nevelni. Annyi lehetőségünk van, hogy nem győzünk választani. S erre nem is gondol az ember, míg az a gömbölyű kis fogatlan mosoly rá nem ragyog. Hogy, de jó lenne megőrizni ezt. Ezt a felhőtlen örömöt. Boldog gyerekkor, miből egy teljes, boldog ember cseperedik fel. Hűha! Azt hiszem, szarban vagyok.

Mostanában a hol kérdésén töprengtem sokat. Vajon mi az ideális hely egy mai gyerek számára? Város vagy vidék? Vajon a jól fizető  állásokat kínáló, mindent a szádba toló szolgáltatásorgiával felszerelt, kényelmes és modern, haladó szellemű városi élet vagy a hagyományos értékeket is szem előtt tartó, a természethez közeli, kevesebb kényelmet és anyagi javat kínáló vidék? Vajon kerti futkosás vagy korai kódolási leckék a monitor előtt? Irány a jövőbe mutató high-tech-kel vagy maradjunk a múltban azzal, hogy inkább a praktikus dolgokra fókuszálunk? Vajon több lego vagy több együtt töltött óra apával? Vajon biztos egyetemi diploma vagy inkább biztos tudása annak, hogyan élj meg, ha a civilizáció véletlenül megszűnik létezni? Friss levegő vagy városi pörgés? Pénz vagy egészség? Hatalom vagy szabadság?

Nem olyan egyszerű a választás, pedig választani kell. Mert a kettő a legritkább esetben megy együtt. Nem azt mondom, hogy nincs átfedés - nyilván a városi gyereket is meg lehet tanítani tüzet rakni és a vidéki gyerek is tudja kezelni a tabletet, de az életforma akkoris nagyon különböző és ez nagyon meghatározó a gyerek életére s ezáltal boldogságára nézve.

Sokan költöznek vidékre a nagyvárosokból és kezdenek olyan életbe, amilyet a nagyszüleink éltek. A legtöbbeket közülük az a cél hajtja, hogy kilépjenek a civilizáció szorongatásából, önfenntartó életet akarnak élni: számlák, ismeretlen összetételű ételek, a városi feszültség és a pénzhajtás terhe nélkül. Megelégedve azzal, amit a föld ad. Megtanítva gyermekeiknek az élet alapvető tudnivalóit: miből lesz az étel, a meleg, hogyan lesz a magból növény, a csirkéből tojás, a tejből túró. Bár sok vidékre költöző még bejár a városba dolgozni, az igazi önellátók már csak abból élnek, amit termelnek, így apa és/vagy anya nem tűnik el napi 12 órára egy ismeretlen helyre, hanem a család együtt van, együtt dolgozik a sajátjáért. Az ilyen családból induló gyerek jó eséllyel a szülei értékrendjével nő föl, tisztelni és szeretni fogja a természetet, de batyujában várhatóan kevesebb anyagi útravalóra számíthat, mikor a világba lép. Lehet, nem kapja meg az első saját autót, lakást és lehet, a továbbtanulásáért is magának kell majd tennie. Ahogy új családja életfeltételeinek megteremtése is rá vár, de ehhez rendelkezik majd rengeteg gyakorlati tudással és jó eséllyel még élő, segítőkész szülőkkel. Csak pénzzel nem.

A városi szülők élete folyamatos rohanás. Pénzt kell keresniük. Pénzt ételre, lakhatásra, ruhára, cipőre, s persze a legújabb kütyükre és minél szélesebb sávú internetre, hogy a gyerekek zavartalanul böngészhessenek már 3-4 évesen az interneten. A high-tech világ gyermekei egy hyperűrsebeséggel száguldó korba születnek, ahol minden erőforrás a minél több szórakozás és izgalom elérését szolgálja. A városi gyerek folyamatos ingerben él, mindent megkap, mert városban dolgozó, szorgalmas és életrevaló szülei mind többet és többet keresnek, hogy megadjanak neki mindent. A high-tech gyerekek előtt szabad az út a pénz és a hatalom világába, ha elég eszesek és jól választanak szakmát, s persze számíthatnak szüleik bankszámlájára is. Csak többnyire épp a szüleikre nem, akik fáradtak és idegesek. S jó eséllyel nem is egészségesek már, mire csemetéjük a kamasz korba lép. A városi ember sokat fog, de keveset markol. A városi gyerek hihetetlen kényelemben és gazdagságban él, de közben éhezik (a sok istentudja milyen ételtől) és szomjazik (a szeretetre). A városi gyerekek között egyre több az allergiás, elhízott, hiperaktív vagy épp depressziós. De szinte mindene megvan, amit csak kapni lehet, s persze felnőttként is kisujjal elérhet mindent, mert a szülei a fejükön tartják a pajzsot, melyen a magasba emelik (míg bele nem halnak).

Engem a szüleim bár városban nőttem fel, vidéki embernek neveltek. Tudom, hogy kell vetni, tüzet rakni, tyúkot vágni, meg hasonlók. Jó levegőn, sokat játszottam a szabadban, de kamaszként rengeteget kellett utaznom. Ezt utáltam. Mikor felnőttem, mindenem megvolt, ami az élethez kell (tudtam főzni, mosni, varrni, vetni, aratni, gyereket nevelni stb.), de nem kaptam semmit, ami az élethez kell (lakást, pénzt, kapcsolatokat). Haragudtam is rájuk, mert sok munkámba került, mire lett valamim, amit mások készen kaptak, de hálás is voltam, mert az önálló boldogulás örömet adott.

Gőzöm nincs mi a jó út. Lehet, hogy nincs jó út? Lehet, hogy bármit csinálunk az jó? Meg rossz? Meg majd az idő eldönti? Valamit valamiért? Vagy csak túlbonyolítom. Menjen minden, ahogy van, aztán majd lesz valami? Te hogy gondolod?

Egy hideg téli délután,

Édes, fürge nagyikám,

Gondolt egyet,

S míg az ágyban,

Álmodtam a kisszobában,

Addig ő s a varázspálca,

Fakanálnak csodatánca,

Keringőzve, forgolódva,

Uzsonnára hangolódva,

Sercegve és percegve,

Egyet fel és egyet le,

Tányéromba betekerte,

Minek túrókrém a lelke,

Kakaópor, őrölt dió,

Nagyi tudja, nekem mi jó,

Mogyorókrém vastagon,

A kiskanalat lenyalom,

S ő mosolyog,

Rám kacsintva,

Csalafinta,

Palacsinta.