Éreztem, hogy valami motoszkál a combom hátuljánál, de gondoltam, biztos a sálam lóg és azt bizgerálja a szél. Aztán, mikor a pékséges néni becsomagolta a kifliket, csak megnéztem, mi történhet, mert a motoszkálás feljebb kúszott a fenekemre. Ahogy hátra néztem, látom, hogy egy foltos, nem éppen a felebaráti szeretett kutyája (valamilyen terrier a harapós fajtából) próbál velem barátságot kötni. Mivel a kutyán kívül mögöttem hárman is voltak s láthatóan senkit sem aggasztott, hogy a kutya szerint én vagyok a legújabb és legjószagúbb gumicsont a világon, félhangosan megszólaltam:

- Megkérhetem a kutya gazdáját, hogy hívja vissza. Köszönöm.

Hamar morgolódás támadt a sor végén, a kutya nem tágított, így megismételtem a kérést. A gazdája elkezdett még hangosabban morgolódni - így legalább kiderült ki az - egyszerűen közöltem vele:

- Ne haragudjon, nem szeretem a kutyákat, pláne nem a fenekemben. Ezért kértem, hogy hívja vissza.

- A kutya megérzi a rossz embereket.- válaszolt az amúgy korombeli férfi és összevigyorgott a barátnőjével.

A kutya láthatóan nem széttépni akart, mint potenciális gonoszt, hanem szimatolgatott és barátságos volt. Mint általában a kutyák a legtöbb esetben. Ők valamilyen megfoghatatlan oknál fogva imádnak engem, én viszont nyomos indokok miatt nem osztom lelkesedésüket. Átadtam egy ezrest a pékséges néninek, majd míg a visszajárót kiszámolta, félig hátrafordultam:

- Tudja, nem hiszem, hogy a jóság a kutya szeretetétől függene. Biztos van olyan dolog, amit Ön sem szeret.

A férfi, akit kicsit jobban megnézve feltételeztem, hogy nője nem az esze és nem is a férfias előzékenysége miatt szeret, láthatóan felélénkült, és elkezdett valamit arról magyarázni, hogy aki virágokat és a kutyákat nem szereti az rossz ember. Amúgy ő meg a kisebbségieket nem szereti. Nos, bevallom őszintén, engem még sosem harapott meg virág, s a fiaim közül még egyiket sem borította le a lábáról vérszomjas tulipán vagy túlzottan játékos, neveletlen orgona. Viszont kutyákkal volt már egy-két sztori.

Félreértés ne essék, nem utálom a kutyákat, csak nem vagyok az a típus, aki az első belefúródó vadidegen blökiorrot vidáman elkezdi simogatni.  Ez valószínűleg a nevelésemből adódik, családi örökség. Apukámat munkájából adódóan rendszeresen megharapták, de ő próbált túllépni a sérelmein oly' annyira, hogy volt saját kutyám is. Talán az óriás snaucer nem volt épp a legjobb választás, de legalább megpróbáltuk. Nem lettem kutyabarát felnőtt.

Ez persze nem akadályoz abban, hogy Zsoltival megnézzük és megsimogassuk az általunk ismert négylábúakat. A szomszédban is van egy, vele nagyon jó volt a barátság addig, míg egy beagle-kölyök le nem terítette a 1,5 éves kisfiamat az utcán gazdái legnagyobb mulatságára. Hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy a kutyus csak játszani akart, azóta a fiam retteg a kutyáktól. Ha a szomszédban lakó kedves kis keverék reggel a gazdája után vonyít, Zsolti visítva ébred és hosszú percekig bömböl, hogy fél, mert meg akarja harapni a vau-vau. Mondanom sem kell, körülbelül tízezerszer próbáltam elmagyarázni neki, hogy a kutyák nem jönnek át a falon és Szuki nem rá haragszik, csak a gazdáját hívja, aki lement a boltba. Helyzetünkön az sem segít, hogy a felettünk lévő, amúgy fél Városliget méretű parkban a gazdik rendszeresen járatják póráz nélkül kedvenceiket. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a blökik jártak volna kutyaiskolába és hallgatnának a gazdáik hívó szavára. De ezek a kutyák a kőbányai földsugárzástól vagy mind süketek vagy mi a fiaimmal valami kutyamágnesek vagyunk, mert 10-ből 7 tutira nekiiramodik elkapni a bicikliző kétéves gyerekemet. Persze játékból. Ez mondjuk azért boxer mérettől felfelé felettébb nem vicces. Pláne, hogy nem vagyok jó sprinter babakocsival.

Rajta vagyok, hogy Zsolti újra szeresse a kutyákat, Ákossal pedig még körültekintőbb leszek, ha lehet még ennél is körültekintőbbnek lenni. De addigis a megoldás valóban az lenne, ha nem viszem sétálni a fiúkat egyáltalán? Vagy sétáltassam pórázon a fiamat, így mindig kézközelben van, ha esetleg valamelyik szabadelvű kutyának eszébe jutna vele fogócskázni egy kicsit? Nehogy már, a hozzám hasonló rossz emberek miatt szegény kutyusoknak és gazdáiknak álmatlan éjszakáik legyenek.

Az ügyeletes nővér fejcsóválva, de türelmesen nézte a bénázásomat. Hajnali 2 órakor még a leggyakorlottabbak is elvesztik a tökéletes szülő-zsonglőrség* mutatványához szükséges képességüket. Hát még az olyanok, mint én. Sosem voltam még gyerekkórházban. Vagyis egyszer alanyi jogon én, mint beteg. De mint szülő még soha. Pedig, ahogy az ügyeletes nővér mondta:

- Anya, ezt is el kell kezdeni egyszer. Első gyerek, ugye?

- Nem, második. - válaszoltam és próbáltam nem átesni a pelenkázó táska szíján, ami lelógott a földre, s igyekeztem elővenni belőle fél kézzel Ákos egészségügyis papírjait.

Hajnal 2 óra. Nem akárhol ám, a Szent László Kórház gyerekinfektológiai osztályán. Nem szarral hógolyózunk vagyis ezúttal talán mégis. Na jó. Szóval...

- És akkor miért is IDE jöttek Anya?

- Mert ide küldött az ügyeletes orvos. Kétszer hányt a Pici, aztán azt mondták, ha még egyszer hány, hozzam be.

- De miért ide?

- Miért, miért? Mert a Gyáli út ezen részéről kiváló kilátás nyílik a férjem munkahelyére, így szemmel tarthatom, mit csinál az új, nálam 10 évvel fiatalabb és 30 kilóval könnyebb, szőke, hosszú combú titkárnőjével napközben, s egyidőben fejleszthetem kortárs művészettel kapcsolatos tudásomat is, hiszen ha távolabb tekintek, láthatom az új Fradi Stadion lécmadarát. Ami pedig a gasztronómiai szolgáltatásukat illeti,úgy tudom, egyszerűen pazar a gépi kávé az egyetlen, a kórteremtől kb. 500 méterre lévő automatában. Arról nem is beszélve, hogy imádom a kihívásokat, s ha valahol, hát maguknál el lehet kapni valami másodlagos fertőzést is az első mellé, s hát minden anya álma egy 5 hónapos gyerekkel valami komoly vírus. Mondjuk egy jó kis vérhas. Hm?

Persze ezt a frappáns választ csak utólag és csak gondolatban fogalmaztam meg magamnak kínomban, mikor már a sürgősségi szoba amúgy finom meleg linóleum padlóján próbáltam a gerincsérvemet kicsit helyrerakni. Ákos végre beájult ugyanis. Nem csoda, a kórteremben 27 fok volt. Az infúzió meg ráérősen csepegett, valami apró lámpácska villogott a digitális adagolón (milyen high-tech a magyar egészségügy!),  amúgy meg csend volt. És én nem tudtam aludni. Ez is a szülőség része. Bár ezt nem reklámozzák a rózsaszín, tökéletes sminkes és frizurás, angyali mosolyú 25 éves anyák, kerekre púderezett fenekű, nyitott szemmel kamerába mosolygó csemetés képeivel illusztrált anyaságról szóló írásokban. Meg úgy sehol sem. Ez a kisbetűs rész. Hogy egyszer eljön ez is.

Hogy a gyerek beteg, irány a kórház, a kínzóeszköznek is beillő székeivel, a "hülyevagyanya" arckifejezésű ápolónőivel és a hormonfröccsel, amitől akkor sem tudnál aludni, ha történetesen egy memóriahabos matracos, gerinckímélő ágyráccsal ellátott, pihe-puha, frissen mosott huzatú párnáktól és paplanoktól illatozó ágyba fekhetnél. De csak könyörületből a padlóra. Aztán vissza a székre, nehogy a reggeli váltás meglássa, hogy a földön fekszel. 

- 48 óra megfigyelésre bent tartjuk. - mondja az orvos.

- Hogy mondta? 48 óráig popsitörlés, de leszarjuk?

2 nap, 3 éjszaka egy beteg gyerekekkel teli kórházi osztályon szerintem bárkit kikészít idegileg és fizikailag. Aggódsz a gyerekért, akire csak hümmögve néznek a mindig változó, reménytelenül lestrapált orvosok és kissé szemrehányóan megkérdeznek, hogy, "deanyamiérisIDEjöttek?" közben nem eszel, nem alszol, nem pisilsz, nem fürdesz, nem ülsz le, nem állsz fel, nem veszel levegőt. Ha csöngetsz az a baj, ha nem csöngetsz az a baj, ha alszik az a baj, ha nem alszik az a baj, minden baj és jaj.

Mikor vasárnap délben, egy adag tejcsokis kekszet hátrahagyva azoknak, akik vasárnap is dolgoznak értünk, hazakerültünk, Ákos érdeklődő szemekkel nézett körbe a lakásban, majd vigyorogva kapaszkodott az apja nyakába. Én meg nekiláttam kimosni a lakás összes hozzáférhető textíliáit, s kiüldözni az elmúlt 3 napban otthon bulizgató és szemérmetlenül szaporodó (a szemetek, ezek bezzeg!) hányásvírusokat. Mikor a férjem úgy szólított, drágám, fel sem kaptam a fejem. Nem értettem, miért nem azt kérdezni tőlem, ez az értelmes amúgy kimondottan jóképű, de kissé fáradtnak tűnő, szemüveges orvos: "deanyamiérisIDEjöttek?"

* Szülő-zsonglőrség - ez az az állapot, amikor a kisméretű (pár hónapos) gyerekhez minimum 2 kéz kéne, hogy ne essen le (a feje), de neked még papírokat, enni, inni valót, lakáskulcsot, autókulcsot, papírzsepit, cumit, játékállatkát, homokozószettet, labdát stb. kell elővenned, eltenned, nyitni, csukni, tenni, venni, s mindehhez csak 2 kezed van, amivel ugye a gyereket fogod, hogy stabil maradjon, de azért így is megcsinálod.

Magyarnak lenni ajándék,

Légy boldog hát, Isten szeret,

Mert igazán különleges,

Ki magyarnak születhetett.

Apró ország , de szép hazája,

Zöld mezőin még nő kalász,

Hegyein büszkék az erdők,

S nagy taván víg a szorgos halász.

Magányos nép a mindenségben,

Testvére nincs, egyke szegény,

De buzgó lelkének tenni akarása,

Csillag a világ sötét egén.

Nyelvén a szó úgy muzsikál,

Ki hallja, szíve megremeg,

Mily szerencsés, ki így szól, ha kérdik,

Mert magyarnak születhetett.

kép forrása: mywall.hu

Szülőnek lenni a legextrémebb sport a világon, mégis ebbe vágnak a legtöbben bele. Rengeteg elszántságot igényel és sokkal inkább életformává válik, mint a futás vagy a jóga. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy jó alakunk vagy kiegyensúlyozott lelkivilágunk lesz tőle, ellenben az biztos, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor annyira holtpontra jutunk, hogy legszívesebben kiszállnánk. Úgy az egészből. Semmi szőlőcukor vagy izomgörcs lazító, neki egyenesen a Dunának, aztán had szóljon. Persze szerencsénk van, mert a szülőséghez jár sok-sok apró kis ajándékcsomag, és persze elsősegély láda is attól a valakitől, aki a gyereket küldi. Így azok közül, akik elindulnak ezen az életfogytig tartó maratonon, a legtöbben boldogan és sikeresen érnek célba. S útjuk során örömmel bontogatják a frissítő pontok apró meglepetéscsomagjait.

Kedden olyan volt, mintha nem ébredtem volna fel reggel, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Ahogy félálomban a férjem után tapogatóztam, nem találtam. Néhány perccel később, mikor végre kinyitottam a szemem, láttam, hogy falfehéren támolyog be az ajtón és megtörten rogy le az ágy szélére.

- Neked nincs hányingered? - nyögte.

És akkor jött az aham-érzés. Valóban. A hányinger egy dolog, de emellett úgy éreztem, ha valamelyik lurkó fel talál ébredni, akkor bekövetkezik, amivel mindig fenyegettem őket, ha nem tudtam eleget aludni: négykézláb megyek be hozzájuk.

- De. - válaszoltam kis tűnődés után, majd hozzátettem - plusz azt hiszem, nem tudok felkelni.

A férjem rezignált nyugalommal vette tudomásul a kijelentésemet, majd elrohant a mellékhelyiségbe. A felkelő nap fénye bemosolygott az ablakon.

- Szép napnak nézünk elébe. - gondoltam. S gondolati hálóm valószínűleg meglendítette a családi telepatikus rendszer egyik szálát, mert nagyobbik fiam elemi erővel kezdett kiabálni a szobájából, hogy az apját akarja. Aki ugye a mellékhelyiségben volt, én meg ugye egy másik dimenzióban. De aztán anyai szupererőmet beröffentve feltápászkodtam és nekiindultam. Felsejlett valami huszonéves korom másnapos reggeleiből. Na, azokra mondják, hogy kisipari tanuló. Ez az életérzés, mely az ágyunk és a gyerekszoba közötti  4,5 méteren a hatalmába kerített, valószínűleg a legkeményebb úri piások rémálmát is megszégyenítené kisujjból. Na, de nem taglalom tovább. Akinek gyerek van, ismeri a gyerekekkel járó finom, szülőket izomból legyaluló bölcsi/ovi vírusokat, amiktől a lurkók általában csak lelassulnak, mi meg általában utánanézünk a neten van-e épp akciós kupon koporsóra.

S hogy jön ide a címben említett boldogság? Akinek gyerekei vannak, azok számára két mission impossible létezik: eleget aludni, a pároddal elég, értékes időt tölteni. Értékes alatt azt értem, amikor tudtok egymással beszélni és oda is figyeltek arra, amit a másik mond (a szex is fontos, de ezt most hagyjuk). Nekünk most ezt a már-már mennyei állapotot hozta el a hányós-fosós nyavalya. Amihez persze mellékhatásként hozzá jött úgy 40 fok körüli láz, hidegrázás, és a mellékhelyiség sűrű látogatása, mely cseppet sem mondható kellemesnek, de így visszagondolva rá, megérte, mert teljesen és totálisan ágyhoz kötött. És semmi mást nem tudtuk csinálni, csak aludni és beszélgetni. Úgy, ahogy az elmúlt 3 évben, mióta a srácok megvannak sehogy sem ment. Mert ugye, ha egészségesek vagyunk és van 1,5 szabad percünk a lurkók mellett, mindig van valami fontos, amit el kell intézni, be kell fejezni, meg kell csinálni, s a csak vagyunk együtt állapot, amit gyerektelenül heti rendszerességgel műveltünk vasárnap dél és egy között, az még várhat. És vár 3 éve. És még ki tudja meddig és meddig várt volna, ha nem dőlünk szinkronban dugába, s nincsenek a férjem szülei, akik az első S.O.S füstjelre rohantak, ágyba zavartak minket és elvitték fiainkat papamama élmény napokra csendesen.

Az a jó a szülőségben, hogy megtanulunk a kis dolgoknak is örülni. Én örülök ennek a két napnak, mert akármilyen szar is volt (szó szerint), mégis, képesek voltunk a férjemmel végre megállni, egymásra figyelni és együtt lenni anélkül, az állandó készenléti feszültség nélkül, amiben évek óta élünk. Hülyeség? Lehet, de én boldog vagyok.

Hiányzol nagyon, már oly' régóta várunk,

Látogass el hozzánk, kedves Hóbarátunk,

Vár egy hosszú, színes sál, s egy piros fazék téged,

Miben egy kis tejbegríz sajnos odaégett.

Szénből is lesz, gömbölyű, seprűnyél is akad,

Kérünk, kedves hóember, szánd elvégre magad,

Utazz ide mi hozzánk hófelhővel expressz,

S a legvidámabb telünk így, biztosítunk, ez lesz!

A farsangon együtt táncol,

Macska és az egér,

Zöld tündér és kék boszorkány,

Sok-sok furcsa személy.

Szuperhősök harisnyában,

Királylányok tüll szoknyában,

Kartondoboz robotok,

Csiga-biga rokonok.

Kis katicák, pettyesek,

Oroszlánok kedvesek,

Mesehősök vigyorogva,

Bádogember nyikorogva.

Túró rudi, mérges madár,

Japán gésa, éhes tatár,

És te, kedves kis barátom?

Mi leszel a jelmez bálon?

Zsolti, a kedves, két és háromnegyed éves szőke kisfiú, Buksi a jobbos és Blöki a ballábas kutyapapucs békésen szundikáltak Zsolti zöldre festett falu szobájában. A kisfiú a szép, bükkfa színű rácsos ágyában, a gitáros, téli paplanba burkolózva, Bodri és Buksi az ágy alatt, a zöld cipős dobozban. Egyszer csak Buksi furcsa hangra lett figyelmes. Mintha valaki megrázta volna a redőnyt.

- Különös, vajon ki jár itt ilyen későn? - töprengett a kis kutyapapucs, majd szorosan hozzábújt hangosan szuszogó párjához.

Tovább szundikáltak mindhárman, de nemsokára ismét furcsa, még hangosabb zaj töltötte be a kis szobát. Mintha valami morgott volna és hosszan, mérgesen rázta a zöld szoba ablakának lehúzott redőnyét.

- Jaj Blöki - suttogott Buksi rémülten - Te is hallottad? Valaki rázza az ablakot.

Blöki álmosan kinyitotta a szemét és fülelni kezdett. Ő nem hallott semmi különöset.

- Ugyan Buksi, csak álmodtál. Aludj szépen tovább. Még felkelted Zsoltikát a rémüldözéseddel. - suttogott Blöki és újra becsukta a szemét. De mikor már épp elaludt volna, ő is meghallotta a különös zörgést és morgást, ami egyértelműen az ablak felől jött.

- Hű, Buksi - suttogta Blöki gondterhelten - itt tényleg van valaki. És nagyon mérgesnek tűnik. Reméljük gyorsan elmegy és nem ébreszti fel Zsoltikát.

- Én félek - szipogott Buksi.

Hamarosan még hangosabb, még morgósabb zaj hallatszott az ablak felől, még egy és még egy. És mintha kopogott is volna valami. Erre már Zsolti is felébredt és fülelni kezdett.

- Ti is halljátok ezt? - kérdezte Buksit és Blökit. - Vajon ki csinálja ezt a zajt?

- Nem tudom, de eléggé félelmetes. - nyafogta Buksi az ágy alól.

- Alighanem utána kell járnunk. - mondta Blöki és kimászott a cipősdobozból.

- Alighanem valóban. - mondta Zsolti és kibujt a rácsos ágyon hagyott kuckóbejáraton - még jó, hogy anya ma este is elfelejtette betenni a pálcákat.

Zsolti felvette Buksit és Blökit és óvatosan az ablakhoz osontak. Újabb rázás és hangos morgás hallatszott, sőt még valami süvöltésféle is kivehető volt annak, aki kellőképpen hegyezte a fülét.

- És most hogyan tovább?- töprengett Zsolti. - Az ablakot nem nyithatjuk, ki, mert nekem egyedül nem szabad, meg hideg is van, meg aki kint van, akkor be is jöhet.

- Nem tudom, én nagyon félek - mondta Buksi és jó erősen Zsolti lábába kapaszkodott.

- Én is félek egy kicsit - suttogott Zsolti.

- Talán kérdezzük meg ki az. - javasolta Blöki.

- Ez jó ötlet! - helyeselt Zsolti és elhúzta a függönyt, majd félhangosan így szólt - Ki van odakint? És miért rázza az ablakot?

Egy darabig nem jött válasz, majd újra rázás és morgás hallatszott. Zsolti kicsit hangosabban megismételte

- Ki van odakint? És miért rázza az ablakot?

Újabb rázás és zúgás, majd sivítás hallatszott, majd még egy rázás. Zsolti elbizonytalanodott. Talán süket ez a valaki? Még egy kicsit hangosabban, de azért nem kiabálva megint megkérdezte:

- Ki van odakint? És miért rázza az ablakot?

Ezután fülét az ablakhoz tapasztotta és hallgatózott.

- Húúúúúúúúúúúúúúúúzni kell, süüüüüüüüüüüüüüürgősen, tooooooooooooolni kell. Meeeeeeeeeeeeeenjetek felhőőőőőőőőőőőőőőőőőőőcskék keleeeeeeeeeeeeeetre eeeeeeeeeeeel!

- Ti is halljátok? - kérdezte Zsolti. - A redőnyrázó versel. Nagy munkában lehet, mert nyög szegény.

Buksi és Blöki is hallotta már a huhogó, sistergő mondatokat, de nem érthették. Vajon ki beszél a felhőkkel, s miért rázza az ablakot?

- Hahó, Te odakint. Mit csinálsz a felhőkkel? Mi itt bent nem tudunk ám aludni a zajongásodtól, nem lehetne kicsit csendesebben, kérlek? - szólt Zsolti a legközelebbi rázós, süvítős, huhogós futamnál.

Ekkor hirtelen csend lett, majd egy finom, barátságos fuvallat rezgette meg újra a redőnyt:

- Ne haragudj kisfiúúúúúúúú, nem akartunk zavaaaaaaaaaaaaaaaaaarni, de ezeket a hóóóóóóóóóóófehőket, sürgőőőőőőőőősen el kellett hoznunk ide. Mi vagyunk a Szélmunkások, vagy, ahogy ti neveztek, a szélvihar. Ha Természet Anya valamit gyorsan szeretne innen oda tenni az égen, minket hív, s mi elvégezzük. Sajnos, csak ilyen zajosan megy, mert a felhőjószágokkal nehéz ám a munka. De aludjatok nyugodtan, benneteket, gyerekeket nem bántunk ám, s majd eztán igyekszünk kisebb zajjal lenni. Mára végeztünk is. Feküdj vissza, nehogy megfázz. Szép álmokat!

- Jó munkát nektek Szélmunkások! - mondta Zsolti és Buksival meg Blökivel visszasétált az ágyba.

A kisfiú és a két kutyapapucs hamarosan visszabújtak, Zsoltika a rácsos ágyba a kuckólyukon át, Buksi és Blöki pedig a kényelmes és meleg zöld cipősdobozba. Pár perc múlva már mélyen aludtak. Mikor reggel felébredtek, örömmel látták, hogy a Szélmunkások valóban elmentek már, de hátrahagytak nekik egy gyönyörű meglepetést: hatalmas pelyhekben hullott a hó s a táj, amerre csak az ablakból látni lehetett mindenfelé fehér volt egészen.  

Esőcseppen csillan a nap,

Játszadozó fénysugarak,

Nézd csak, fenn az égen,

Színes kapuívben,

Csodálatos látvány,

Tündöklő szivárvány.

Piros nagyon szeret,

Édes narancs, kerek,

Csibe, puha, sárga,

Zöld erdőben málna,

Türkizfényű tó tükrében,

Ibolya virága.

Egy kicsi, zöld leveli,

A legyeket szereti,

Ugrik, hopp, ugrik, hopp,

Máris egyet megfogott,

Megfogott!

A legyeket szereti,

Amit megfog, megeszi,

Hamm, bekap, hamm, bekap,

Egy legyecske sem marad,

Nem marad!

Béka pocak tele már,

Elfogyott a légy-bogár,

Zöld levélre lefekszik,

Kicsi béka növekszik,

Növekszik!

Játékleírás:

4-18 hónapos korig:

A babát az ölembe veszem, szemben magammal. Az első versszak, első két soránál előre, hátra ringatom, a második két versszaknál hoppá, felemelem magasra, nagyobbaknál lehet ugráltatni is

A második versszak első két soránál ölelgetem, második két soránál a kezemmel hammogtatom (összezárt 4 ujj + hüvelykujj, mintha száj lenne) ahol érem.

Harmadik versszak első két soránál pocakot simogatunk, második két soránál lefektetem az ölembe, majd hirtelen felemelem jó magasra.

Nagyobb bölcsiseknek, ovisoknak:

A gyerekek párban szemben állnak, egyikük a béka, másikuk a légy. Az első verszak, első két soránál a békák guggolásban vagy, ha az még nem megy, álló helyzetben rigónak, a legyek a kezüket széttárva dülöngélnek és zümmögnek, a második két versszaknál a békák ugranak 2-3-at és megfogják a legyük egyik kezét.

A második versszak első két soránál a béka megöleli a legyét, második két soránál a kezével úgy csinál,mintha száj lenne és megenné a legyecskét, aki közben mocoroghat (ez egy kis csikizés).

Harmadik versszak első két béka pocakot simogat körbe körbe, legyecske széttárja a karját, azt jelezve, már nincs, második két soránál béka lefekszik a földre, mintha aludna, legyecskék pedig a kezükkel nagy kört írnak le a béka pocakja mellett, mutatva, mekkorát hízott. .

Itt az új év, kell, hogy írjak egy jó mamitervet,

Számba veszem, mi az amin javítani kellhet,

Bár a gömb az igazából ideális forma,

Jó lenne, ha rajtam gömbös, nos, kevesebb volna,

Jöhet hát a reformkonyha, mindenféle zöldség,

A srácok is örülnének, ha idén többet főznék,

Bár megenni nem tudom, hogy ki fogja a répát,

Párolt, sótlan brokkolit, sütőtököt, céklát,

Indulhat a mozgás-gazdag, igazán fitt élet,

Gyerek mellett pár gyakorlat simán beleférhet,

Törzshajlítás, legószedés, fürgén, váltott karral,

Súlyemelés napi százszor dackorszakos csajjal,

Futóbiciklis kergetés, babakocsi szlalom,

Lépcsőn futás mosott ruhával, egy nap ki nem hagyom,

Nem veszek több dugicsokit feszültségoldásra,

Halász Jutkát mantrázok majd csak relaxálásra,

Türelemmel nézem, hogy a frissen mosott kövön,

Szétkenni az olvadt csokit egy művészi öröm,

S a visítást koncertet, mit a nem szó vezényel,

Letudom egy harmonikus kézlegyintéssel,

Veszek néhány csinos ruhát, epilálok havonta,

A hajamat rendbe szedem minimum két naponta,

Megnézem az interneten, mit jelent a szexi szó,

S talán hoz majd apának is valamit a télapó,

Egy zsírszegény, Buddha-nyugodt, álomszerű dívát,

De legalábbis egy nőt aki, jól alakítja Sivát.