Keresztúron innen, de Kispesten már túl, ahol a László Templom a magas égbe nyúl, vot egyszer egy város, Kőbánya a neve, s e szép Kőbányán volt, az Óhegy Parknak helye. Zöldellő rétek és lankás domboldalak, zümmögő bogárkák és éneklő madarak. Igazi zöld sziget a város közepén, titokzatos liget az Óhegy tetején.

Boldog volt a Parknak kedves jó Lelke, látogatóiban mindig kedvét lelte. Sétálgató párok, ballagó öregek, s vidáman kacagó, játsszó gyermekek. Ősszel színpompával díszítette fáit, télen hóba vonta kedves kis lankáit, tavasszal virágzott, nyáron leveledzett, s mindig kedves volt a kicsiny gyerekekhez. Hisz az emberek közt leginkább őket, az aprókat szerette, a mindig nevetőket, s ha rétjein felhangzott, a gyermeki lárma, a Parknak lelke zöldellt, hisz ez volt minden vágya. Pillangót nevelt és madárcsemetéket, virágot növesztett minden gyermekének, apró százszorszépet és bohókás pitypangot, sárga nárciszfélét és virágharangot.

Egy napon aztán a Liget bajra ébredt, kutyapiszok lepte el a szép zöld rétet, és a friss virágok egyre hervadoztak, a gyermekek meg mind elmaradoztak. Búsult szegény Parknak anyaszívú Lelke:

- Hát a gyerekeket ugyan meg mi lelte? Miért nem labdáznak már s szaladgálnak nálam? Ugyan miért kerülnek? Oly magányossá váltam!

Szomorún könnyezett a Parknak minden fája, búsan száradozott azok minden ága. Sajnálta őt nagyon a sok barna gerle, kiknek otthona az Óhegy Parknak kertje:

- Hallod-e Te drága, zöldellő jó Lélek? - szólt a legidősebbje a gerléknek – Meg fogsz halni, ha csak folyton magad rágod, tégy valamit gyorsan, s törd meg a rossz átkot!

- Mit tehetnék, modd meg – kérlelte a szellem – régen vidám voltam, csupa zöld és kellem, aztán ellepett a kutyák bűzös mocska, eső azt már rólam soha le nem mossa. Ezért hagynak el a gyermekek mind engem, mondd meg bölcs gerlicém, oh, mit kéne tennem?

- Tegnap éppen délben a Városházra szálltam, ott láttam egy férfit fekete kabátban, azt beszélik ő egy nagy hatalmú ember, úgy hívják azt hiszem, hogy Polgármester. Kérd meg őt, talán segíthetne neked, szép zöld, mezőid újra tiszták legyenek. Visszatérjen hozzád a gyermeki sereg, s légy újra boldog, s ne szomorú beteg.

Talán egy hét múlva, naplemente tájban, arra járt egy ember fekete kabátban.

- Ez bizony csak ő lesz, a jó Polgármester – gondolta a lélek, s megszólítja egyszer.

- Kedves, jó uraság, kérlek, segíts rajtam, pár hónapja nálam igencsak nagy baj van. Ellepett a piszok, befed már egészen, úgy hiszem, hogy hamar ettől lesz majd végem! Elhervad minden szép, illatos virágom, már nincs itt senkise, hogy boldogan játsszon, elárvultam nagyon és érzem, meghalok, ha Tőled jó uram, oltalmat nem kapok!

Látta a baj okát a jó Polgármester, már másnapra kijött egy nagy rendelettel: ki kutyája piszkát nem szedi majd zsákba, annak tízezer forintja és az ebe bánja!

Aznaptól a parkban eltűnt mind a szemét, minden gondos gazda őrizte az ebét, hogy ne piszkolja be a tágas zöld rétet, s a Parknak lelke vidám, új életre ébredt.

Hamar visszatért a kacagás, a móka, hétvégenként szólt a vidám gyereknóta, virágzott a mező, zöldelltek a kertek, s együtt játszott minden kis kutya és gyermek.