Vízitündér és Tűzmanó, mivel szomszédok voltak sokat játszottak együtt nem csak az óvodában, de otthon is. Nagyon örültek neki, amikor kiderült, idén a  nyaralásukat is együtt töltik majd.

- A Balaton csodás, majd meglátod! – lelkendezett Vízitündér, aki minden tavat, folyót és patakot szeretett.

- Biztos, főleg, ha homokos a partja – válaszolta Tűzmanó, aki az óvoda legtehetségesebb homokvárépítője hírében állt.

A vakáció harmadik napján Vízitündér és Tűzmanó családostul meg is érkezett a hatalmas, kék tó partjára. Kánikula volt. Vízitündér alig várta, hogy felvehesse szép, fehér, tavirózsés fürdőruháját és csobbanhasson az időjósok szerint kellemes hőmérsékletű vízbe.

- Te nem jössz? – nézett Tűzmanóra, aki esetlenül álldogált a tó partján vadonatúj, piros úszónadrágjában.

- Hát… - lépett közelebb Tűzmanó a vízhez és óvatosan beledugta a nagy lábujját, majd felszisszent – nekem ez túl… hideg.

- Méghogy hideg? – kacagott Vízitündér és csapkodni kezdett maga körül. Olyan volt, mint egy virág alakú, kacagó szökőkút – Hideg? Ugyan! Megvan ez vagy 20 fokos!

- Mondom én, hogy hideg – ráncolta össze a szemöldökét Tűzmanó – majd ha 100 fokos lesz, bemegyek.

Vízitündér nevetett, aztán belebújt hattyú alakú úszógumijába és elkezdett fel –le úszkálni a part mellett. Tűzmanó eközben elővette megkereste a lapját és a bástyaformázó vödrét és nekilátott a parton felhúzni egy erődöt.

A két gyerek nagyon élvezte a maga játékát, de miután Tűzmanó az utolsó védbástyával is elkészült rájött, hogy társaságra vágyik.

- Haló, gyere ki onnan és segíts vizet hordani a várárokba! – kiáltott Vízitündérnek, aki épp sellőtáncot tanult a nővérétől.

- Most nem érek rá – kiáltott vissza a kislány.

- De már nagyon erős a nap, meg fogsz égni – érvelt egy apuka határozottságával Tűzmanó.

- Nem fogok, be vagyok kenve  – válaszolt Vízitündér és tovább lubickolt.

- De már leázott rólad, olyan piros az arcod, mint az úszónadrágom – próbálkozott Tűzmanó, de Vízitündér oda sem figyelt rá.

Este a vakáció kezdetének örömére a nyaralónál szalonnasütés készülődött. Tűzmanó mindenben segédkezett ami a tűzgyújtáshoz kell. Csillogó szemekkel leste, ahogy a gyújtós lángra kap és a tűznyelvek elkezdik kóstolgatni a tudományosan felállított rakást. Alig várta, hogy a vörösen izzó parázs fölött piríthassa a szalonnáját.

– Ugye milyen szépen megraktuk? Gyere, nézd meg! – lelkendezett Tűzmanó.

Vízitündér óvatosan szemlélte a ropogó tűzrakást, ahogy közelebb ment hozzá, hirtelen nagy durranást lehetett hallani és szikrák szálltak mindenfelé. A kislány ijedten kapta maga elé a kezét.

-  Ne félj, biztos csak a tavalyi gesztenyéből maradt a parázsban – nyugtatta Tűzmanó.

Vízitündér könnyezett és az orrát dörzsölte. Megégette egy szikra.

- Majd a sült szalonnától jobb kedved lesz, meglátod! Az ám a fincsi vacsi – bíztatta Tűzmanó, de Vízitündér csak a fejét rázta.

- Én nem eszem ilyen zsíros dolgokat vacsorára. Inkább cseresznyét szedek meg eszem hozzá kekszet.

Tűzmanó nem vitatkozott, beszaladt a konyhába, ahonnan kenyeret és hagymát küldtek ki vele a vacsoraasztalhoz. Hamarosan le is égetek a fadarabok és vidám sercegéssel sülni kezdtek a nyársra húzott szalonnaszeletek, hagymagömbök és kolbászhengerek. Tűzmanó lelkesen csöpögtette a kifolyó zsírt és nagyokat nyelt, ha arra gondolt, a felnőttek alufóliába burkolt krumplikat is elrejtettek a parázs alatt. Mikor már mindenki jól lakott és el is fáradt Tűzmanó kijelentette, hogy nem álmos és szeretne még egy a tűz mellett ülni.

- De már sötét van. Gyere inkább aludni! – unszolta Vízitündér, akinek nem volt kedve egyedül átmenni az éjszakai kerten.

- De olyan szépen feléledt, hogy ráraktuk azokat a száraz ágakat! – csillogott a tábortűz fénye Tűzmanó szemében.

- Meg fogsz fázni és az egész nyaralás alatt fújhatod majd az orrod – érvelt Vízitündér egy anyuka határozottságával.

- De olyan ritkán szalonnázunk, maradnék még – mondta Tűzmanó és egy kis ággal óvatosan odébb tolt egy parázsdarabot.

- És a szúnyogok is jól összecsípkednek… - morgott még egyet hátra Vízitündér, de már érezte, hogy Tűzmanóval nem lehet beszélni, így inkább egyedül ment lefeküdni.

 Másnap reggel, a strandra menet a két gyerek nem beszélgetett, pedig máskor be sem állt a szájuk. Vízitündér nővére meg is kérdezte:

- Hát ti veletek meg mi történt? Összeragadt a szátok a kakaóscsigától?

A gyerekek csak a fejüket rázták.

- Ugyan, látom, hogy durci van – bíztatta őket a nagylány.

- De nincs! – vágta rá Vízitündér és mérgesen rámarkolt az úszógumijára.

- Tűzmanó?

- Nincs durci – lógatta le még jobban a fejét Tűzmanó, mintha csak a vödreit nézegetné.

- Azt ugye tudjátok, hogy Dér Lehel hazudós gyereknek nem ad ám fagyit? – vigyorgott Vízitündér nővére - Így legalább a tiéteket is megehetem!

- De – mondta egyszerre Vízitündér és Tűzmanó – de mi nem hazudunk.

- Nem?

- Na jó – ismerte be Vízitündér – kicsit durci van.

- Kicsit itt is – motyogta Tűzmanó.

- De miért?

A két kisgyerek, mint akiken kinyitották a csapot, egymás szavába vágva magyarázták, milyen rossz volt, hogy előző nap nem tudták együtt csinálni, ami a legizgalmasabb a vakációban.

- És ha ez minden nap így lesz… - kezdte Vízitündér.

-  …akkor ez lesz a legszomorúbb vakáció a világon – fejezte be Tűzmanó.

A tündérnagylány megállt és komoly arcot vágott. Megigazította a hajában a virágkoszorút és összeráncolta a szemöldökét. Ez utóbbi a felnőtteknél is mindig beválik állítólag, ha komoly dolgokról van szó, így nem sokára tényleg megszületett a megoldás.

- Bodorítsatok felhőket!

- Mit? – kérdezett nagyra nyílt szemekkel a két ovis.

- Nemrég olvastam a Négyszögletű Kerekerdőben felhőbodorítókról. Pontosan nem emlékszem, mit csináltak a settenkedésen kívül, de a felhőkkel való játék pont nektek való. Egy kis víz és tűz és kész a gőz, abból pedig remek felhőt lehet hajtogatni, majd megmutatom. Ez lesz a délutáni program, alvás után. Ezt mindig együtt csináljátok. A többi játékban meg ki-ki úgy vesz részt, ahogy jól esik.

Délután a nyaraló kertjében Vízitündér a nővérével és Tűzmanóval egy pléden ült. A búzakék égbolton szikrázó nap hamarosan egy bájos felhőállatkertet terelgetett, s jó kedvvel hallgatta a földről felhallatszó felhőbodorítók önfeledt kacagását.

Volt egyszer egy nagy tó: Balaton,

hullámzott az édesszájú halakon,

s nyaranta még emberek,

áztak benne heteket,

ringatóztak sok-sok színes matarcon. 

Mirceg morcog a málna,

szúrós kedve van máma,

jöhetne már egy medve,

aki mindent leszedne,

miért teremjek édeset,

ha nem vagytok éhesek,

jövünk ne félj, megesszük,

ha megérett, szeretjük!

Krizsi, a Kikelet Tanya dombörököse pitymallat előtt ébredt a tyúkólban.

Leugrott a tyúklétráról. Már nem anyával aludt a fészekben, hisz az csak a dedós csibék szokása. Ő pedig nem volt már csibe. Tollasodott a szárnya.

Nagyon várta, hogy apja, Károly is felkeljen és kinyissa a tyúkól ajtaját.

• Megnézem, mennyit nőtt tegnap óta a tarajam! És apával is beszélek végre. Muszáj lesz ma! Ma már tényleg!

Míg erőt gyűjtött, apja Károly elindult a munkába. Mögötte rohant Krizsi mind a tizenegy húga és az anyukája. Áhítattal figyelték, ahogy apa felkelti a napot és vele együtt persze a gazdáékat is. 

Miután az öreg kakas végzett a kukorékolással, elment megmosakodni a reggelihez:

Krizsi utána szaladt:

• Apa, beszélhetünk?
• Sürgős? – kérdezte a munkában megfáradt szülők sóhajával Károly és a jobb szárnyára fröcskölt egy kis port.
• Az iskoláról lenne szó – bökte ki Krizsi, mire Károly érdeklődve felé fordult.
• Szóval az van, hogy én repülni szeretnék tanulni – hadarta el egy levegővel Krizsi.
• Repülni? – hallotta meg anyja rémült rikoltását a háta mögül a kiskakas.
• Repülni, repülni, repülni! – csipogták húgai.
• Szóval repülni? – nézett Krizsire Károly úgy, mintha egy különös bogár lenne.

A baromfiudvarban csak a légy zümmögést lehetett hallani, azt is csak addig, míg Feri, a szomszéd fecske el nem kapta.

Krizsi nem tudta mit mondhatna még, anyja Klára viszont azonnal belefogott a kotkodácsolásba.

• Még hogy repülni? Fiam, hányszor mondjam el, hogy a mi vérvonalunkkal meg kell tanulni viselkedni. Fajtyúkok vagyunk, nem holmi útszéli kapirgálósok! Nem repülünk! Nagyapád két baromfiszemlén is aranyérmes lett és apád a Kistérségi Kakas Kongresszus elnöke. Arról nem is beszélve, hogy ha nyugdíjba megy, te viszed tovább az udvart. Ez a legnagyobb baromfilétszámú tanya a környéken és igazi kukoricával etetnek. A tojásunkat ötven forintért adják a piacon…

Klára éjfélig sorolta volna az érveket, amiket Krizsi már vagy ezerszer hallott. A Kikelet Tanya kakasának lenni kiváltság. Fényes karrier, válogatott tyúkok, tágas, száraz garantáltan nyestmentes ól és persze annyi kukorica, amennyi tetszik. Kinek kellhet ennél több?

Károly szótlanul nézte a fiát, majd felemelte a szárnyát és megkérdezte:

• Miért akarsz repülni?

Krizsi félt ettől a kérdéstől. Tulajdonképpen maga sem tudta pontosan, hogy miért. Amióta az első tolla kinőtt érzett valami bizsergést a begye környékén. Aztán ahogy a tollak sokasodtak, a szárnya is elkezdett bizseregni. És akkor jött Kornél.

A gólya olyan kecsesen szelte a levegőt széles szárnyaival és olyan eleganciával szállt le a villanypóznára hegesztett gólyafészek-tartóra, hogy Krizsinek kiesett a kukorica a csőréből úgy bámulta. Anyja rá is szólt.

• Mit nézel? Ez csak egy békaevő vándormadár. Kelepel meg balettozik azokkal a hosszú nádszál lábaival. Nevetséges!

De Krizsi csodálta a gólyát és egyfolytában őt leste. Minél többet nézte, annál inkább érezte, ő bizony repülni akar. Nem egy szemétdombon kapirgálni és kukorékolni, akármekkora dicsőség is az anyja szerint. Károly sem tűnt túl boldognak, sőt,néha olyan volt mint aki kimondottan unatkozik.

• Szóval, miért akarsz repülni? – kérdezte Károly újra.
• Mert ez a világon a legcsodálatosabb dolog! – válaszolt a kiskakas.

Klára forgatta a szemét és újra kárálásba kezdett, Krizsi csibehúgai meg össze-vissza csipogtak. Károly felborzolta a tollait és nagyot toppantott, mire mindenki elhallgatott.

• Hát legyen fiam, repülj – mondta az öreg kakas és elindult a közeledő gazda irányába, hogy elfogyassza a reggelijét.
• De Károly! – csattant fel Klára.

Az öreg kakas tudomást sem vett a tyúk és a csibék hangoskodásáról, egykedvűen szedegette fel a kukoricát.

Krizsi csillogó szemekkel állt az udvar közepén. Sosem gondolta, hogy ilyen könnyű lesz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Kitől fog megtanulni repülni?

Délre az összes baromfit megkérdezte az udvarban, de senki sem tudott neki segíteni. Végül Oros, a liba azt tanácsolta, menjen el Szűröshöz a szamárhoz, mert ő gyakran tart előadásokat a tanya lakóinak. Hátha repülésben is tud segíteni.

Szűrös az istállóban lakott, a baromfiudvartól száz tyúklépésnyire. Krizsi még délután felkereste:

• A legjobb helyre jöttél! – kiáltott fel Szűrös - épp repülésleckét adok Nyekknek és Pulcsinak.

Mikor Krizsi jobban körbenézett meglátott egy fiatal kecskét és egy nagyobb bárányt az istálló sarkában, akik furcsán ugrándoztak.

• Még a tanfolyam elején járunk – kezdte magyarázni Szűrös, majd kicsit lehalkította a hangját és közelebb hajolt – ők elég gyengécskék, de szorgalmasak, te viszont láthatóan született tehetség vagy. A kérdés csak az, tudsz-e fizetni?
• Fizetni? – hökkent meg Krizsi.
• Ilyen tudás nincs ám ingyen kisapám! És most a legjobbtól tanulhatsz! – jelentette kis Szűrös és egy elegáns szökelléssel a két tanítványa mellett termett. Senki nem látott még úgy szamarat ugrani.
• Sokba kerül? – kérdezte a kiskakas bizonytalanul.
• Neked kedvezménnyel számítom, mert a Károly fia vagy. A hathetes tanfolyam ára egy kazal fű. Fizethetsz napi részletben. Áll az alku?

Krizsi nyelt egyet, majd, más ötlete nem lévén belement az üzletbe.

Másnaptól kezdődött az oktatás. Kora reggeltől délig Krizsi csak a napi törlesztő fűrészletet hordta a csőrében, amit Szűrös kényelmesen elropogtatott. Utána jóga óra következett. Ilyenkor a tanulóknak a lábaikon ülve kellett ülni mozdulatlanul, csukott szemmel, teljes csöndben. Mindezt addig, míg Szűrös nem szólt, hogy az órának vége.

• Ilyenkor a lelkünk szárnyalását gyakoroljuk. Gondoljatok magatokra úgy, mintha máris a levegőben lennétek. Ez fontos! – magyarázta átszellemülten a szamár.

Délután köredzés zajlott, melynek keretében a tanítványoknak el kellett menekülni Szűrös patái elől, ami néha azzal járt, hogy át kellett ugrani a lókarám alacsonyabb kerítését.

A hat hét gyorsan eltelt, s bár Krizsi nagyon hitt a szamár módszerében, ahogy Nyekk és Pulcsi is, mégis kicsit furcsállotta, hogy egész tanfolyam alatt egyetlen percet sem töltött a levegőben. 

Aztán elérkezett a vizsga napja, melyre minden tanuló családja hivatalos volt.

Krizsi, Nyekk és Pulcsi megszeppenve várták, hogy hivatalos repülő vizsgát tehessenek.

Először Nyekk, aztán Pulcsi vizsgázott. Meglepő módon mindketten a karámszökellést húzták, amit kisebb pataérintéssel ügyesen teljesítettek is, így a szüleik nagyon büszkék voltak.

Krizsi azonban más tételt kapott.

• Te emelt szinten vizsgázol, hiszen te vagy a legtehetségesebb a csoportban – magyarázta Szűrös és segített Krizsinek feljutni a szerszámoskamra tetejére.
• Ugrás, repülés! – vezényelt Szűrös.

Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a kiskakast, aki még életében nem volt ilyen magasan, és ettől kicsit szédült. Meg sem mert mozdulni.

Csend volt, csak egy légy zümmögött pofátlanul a szerszámoskamra felett, de Feri gyorsan elkapta, és indult volna, hogy hazavigye uzsonnára a családnak, amikor megpillantotta Krizsit.

• Te mit csinálsz? – kérdezte meglepetten a fecske.
• Repülés vizsgám van – mondta Krizsi és nyelt egyet. Rettenetesen fél attól, hogy leugorjon, meg attól is, hogy megfutamodjon és ezzel szégyent hozzon az apjára.
• Szép. És mikor kezded? Megnézlek! – csivitelt Feri és körbekémlelt, hova ülhetne le.
• Nem tudom, hogy csináljam – bökte ki Krizsi és már a könnyeivel küzdött.
• Hogyhogy hogy? Rugaszkodj el és csapkodj a szárnyaiddal – csipogta Feri vidáman.
• De Szűrös nem úgy tanította – mondta bizonytalanul Krizsi.
• Szűrös nem tud repülni – válaszolt Feri jókedvűen és tovább kőrözött a megszeppent kiskakas körül.
• De hat hetes tanfolyamot tartott és… - kezdett bele Krizsi.
• Gondolom! – nevetett Feri – Tavaly a malacoknak tartott énekórát, a teheneknek meg, nem is tudom mit. Krizsi! Te madár vagy, tudsz repülni! Próbáld meg!
• De apáék nem repülnek.
• Apádék nem azért nem repülnek, mert nem tudnak. Mindenük megvan, összkomfortos tyúkól, kukorica dögivel. Biztos, tisztes élet, nekik ez elég, hova repülnének? De tudnának, ha akarnának, ahogy te is. Ne félj, menni fog! – bíztatta a fecske a kiskakast.
• Na, mit pusmogtok ott fent? – türelmetlenkedett Szűrös – tessék indulni! Mindjárt uzsonnaidő!
• Csak elrugaszkodsz és csapkodsz a szárnyaiddal, jó? – csivitelte halkan Feri.
• Jó! – vett nagy levegőt Krizsi és elrugaszkodott a szerszámoskamra tetejéről. Először kicsit zuhant, de aztán egyre erősebben és erősebben kezdett csapkodni, így fent maradt a levegőben.
• Ez az, most pedig érezd a szelet – repült mellé Feri és mutatta, hogyan tartsa Krizsi a szárnyait.

A baromfiudvar lakói tátott csőrrel figyelték a kiskakas vizsgarepülését.

• Hiába, az én fiam mindenben tehetséges! – kotkodácsolta büszkeségtől dagadó mellel Klára.

Károly nem szólt semmit, de, életében nagyjából harmadszorra elmosolyodott, ahogy nézte a fiát milyen elszántan csapkodva repül át a háztáji kiskert felett.  

illusztráció: Dudás Győző

Az eredeti szöveg és képek itt jelentek meg:

http://irocimborak.blogspot.se/2017/05/varfalvy-emoke-krizsi-nagy-alma-avagy.html

Apa megy, s mi vele megyünk persze,

az a külföld nincs is olyan messze,

sugár hajtja a repülőt,

húzza is a csíkot,

hogyha szép lesz,

íméll helyett,

képeslapot írok!

Dzsungelen túl is hordható talán színes kabát,

fütyülte a tengelic, s megmutatta magát,

dobjuk fel a barnát, szürkét, néhány élénk színnel,

madáretető-klub tagság, azt hitte, hogy viccel,

A magevő röpszakosztály tudjuk, igen gyáva,

hogy rejtőzik el ezután, ha a szárnya sárga?

a pepitát illetően felmerült egy aggály,

szerintem ezt koppintotta, furta meg a harkály.

Mellénye és sála színe harmónikus fehér,

de az arcfestékse drága, egy botránnyal felér,

térdcsizmája valódi bőr, igaz, nem túl fényes,

csőrre ez a világos szín mondja csak, nem kényes?.

Tengelicünk meghallgatta mind a csacsogókat,

bár nem mondtak külleméről éppen ragyogókat,

vidáman szállt mindenhova, magabiztos típus,

kinek nem a divat fontos, csak az örök stílus.

kép forrása: www.mme.hu - Rajzolta Kókay Szabolcs

Jázmin és anya kint bogarásztak a kertben. Persze nem bogarakat fogtak. Jázmin ugyanis szinte az összes élőlénnyel rossz viszonyt ápolt, aminek négynél több lába volt. Anya pedig szimplán nem szerette az apró, szaladgáló lényeket. 

A kertészkedést ők mégis inkább bogarászásnak hívtak. Apa nevezte el így, amikor kertes házba költöztek két éve. Talán azért, mert apa órákat el tudott azzal tölteni, hogy egy műanyag kerti széken ült és figyelte, hogyan cipelnek a hangyák morzsákat meg egyéb apró dolgokat. Egyszer pedig állítólag farkasszemet nézett egy szöcskével, ami kitartóbbnak bizonyult apánál. Jázmin szerint ez azért lehetett, mert döglött volt.

Szóval anya és Jázmin szombat reggel, ha sütött a nap mindig kint bogarásztak a kertben tavasztól őszig, ahogy ezen az áprilsi napon is. Apa bevásárolni ment, s mikor hazaért, izgatottan indult a fáskamra felé. Kis csörömpölés és elfojtott morgás hallatszott, majd apa előkerült egy lapáttal.

Jázmin és anya kíváncsian nézték apát, ahogy először mérnöki pontosságú méréseket végez szemmértékkel, majd a sziklakertből elemelt kavicsokkal pontokat jelöl ki a járda mellett.

Mikor aztán felkapta a lapátot és a lábával a földbe próbálta nyomni, anya megszólalt:

- Mire készülsz drágám?

Apa feljebb tolta az orrán a szemüvegét és készségesen válaszolt:

- Ültetni fogok.

- És mit fogsz ületetni? - kérdezte Jázmin izgatottan.

- Meglepetés! - válaszolt apa és nekiveselkedett az ásásnak.

Anya egy darabig nézte, ahogy apa erőlködik és ingatja a fejét a nem túl sikeres talajlazítás miatt, majd szó nélkül bement a fáskamrába és visszatért az ásóval.

- Hát ezzel könnyeb lesz! - vigyorgott kicsit zavartan apa - azt hittem nincs ásónk.

Anya fejét csóválva folytatta a muskátlik átültetését, Jázmin viszont apához szegődött:

- Segíthetek? - kérdezte lelkesen.

- Az ásás férfi munka! - jelentette ki apa és kiástott a harmadik kaviccsal kijelölt helyen egy lyukat.

- Fura, eddig mindig anya csinálta - jegyezte meg Jázmin csendesen, aztán tovább kérdezősködött.

- Palántát ültesz vagy vetni fogunk?

- Egyik sem - válaszolt sejtelmesen apa.

Jázmin sosem gondolta volna, hogy apa, aki a hetedik kerületben, egy régi bérház földszinti lakásában nőtt fel és nagyjából ki sem mozdult a belvárosból míg meg nem ismerte anyát, tud neki valami újat mutatni a kertészkedésben. Anyával mindig jókat nevettek, ha apa összecserélte a zöldségek neveit - a brokkolit és a karfiolt rendszeresen, a zellert és a karalábét többnyire, a sóskát meg a spenótot mindig. Gőze nem volt, hogy melyik a gyümölcs és melyik a díszfa és mikor kiköltöztek a kertvárosa komoly rábeszélés kellett, hogy ne akarja kiírtani a málnaültetvényt, amit ő ágas, bogas, haszontalan bozótnak titulált.

Jázmin érdeklődve nézte apát, aki, miután kiásott tíz lyukat, elsietett a kocsihoz és egy nagy papírdobozzal jött vissza.

- Meglátod, milyen szép lesz! - vigyorgott apa és Jázminnal közösen egyenként elültette a dobozban lévő izéket.

- Ezeket nem kell meglocsolni - jelentette ki a kislány határozottan.

- De nem ám! - porolta le apa a kezét és elégedetten nézte az ültetvényét.

- Igazán pompás szerzemény drágám - mondta anya, mikor megpillantotta a kert új lakóit.

- Bizony, és gyönyörűen fognak virítani éjszaka a járda mellett!

- Fényvirágok, már alig várom! - lelkesedett Jázmin és besietett a konyhába, hogy egy limonádéval megünnepeljék apa különös, világító virágait.

Hull a hó, hull a hó,

áprilisi tréfa,

olyan fehér már az udvar,

szánkózhatunk még ma,

milyen kár, eltettem,

a télikabátom,

s a szép sárga úszódresszben,

most egy kicsit fázom.

De nem búsul, cseppet sem,

az én didergő lelkem,

a klíma megváltozása

kárpótol majd engem,

október közepén fürdünk

még a tóba'

s március végéig,

nem gondolunk a hóra.

Húvéti készülődéshez írtnam olyan verspárokat, ahol nem csak a fiúknak, de a lányoknak is jut megtanulható, kedves szöveg:

Hagyományos:

Fiú

Szeretem a virágot, mint a szorgos méhek,

eljöttem, hogy friss záporral öntözzelek téged,

locsolómban nem víz van ám, hanem finom illatok,

belőle egy cseppet neked, kedves kislány itt hagyok.

Lányka

Örülök, hogy megérkeztél, vártalak egy hete,

a hajamon megöntözhetsz illatvízzel, gyere,

ajándékom van egy kosár, választhatsz belőle,

és ígérd meg, hogyha tetszett, eljössz majd jövőre.

Csúfolódós:

Fiú:

Folyton csipogó kis csibe,

meglocsollak, gyere ide!

Lányka:

Mert bátrabb vagy mint egy nyuszi,

locsolhatsz, s jár még egy puszi!

Modern:

Fiúk:

Régen vödörrel locsoltak,

de a lányok megfáztak,

én kölnivel húsvétolok,

s nem lesztek majd náthásak.

Lányka:

Hagyomány a locsolónak,

tojás adni, hímeset,

az enyém nem tyúktól való,

szereted az édeset?

Kék ibolyás vershez:

Fiú:

Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam,

El akart hervadni, szabad-e locsolni?

Lányka:

Én vagyok a kék ibolya, zöld erdőben lakom,

Hogy meglocsolsz kedves vándor, hálás vagyok nagyon!

Kertész vershez:

Fiú:

Én kis kertész legény vagyok, virágokat locsolgatok, 

Úgy locsolom a lányokat, mint kertész a virágokat.

Lányka:

Kis kertész, köszönöm neked, hogy szirmaim öntözgeted,

A friss víztől, nézd, virulok, hálából egy tojást adok!

Sanyi, Jocó és Beni szomszédis házakban laktak, így már baba koruk óta együtt játszottak a közeli parkban. Az oviban is elválaszthatatlan volt a három kisfiú, az óvó néni még azt is megengedte nekik, hogy sorakozókor hárman álljanak párba.

Sanyi, Jocó és Beni az udvaron egy fa alatt építettek bunkert, ahova senki más nem mehetett be. Ez volt a főhadiszállásuk, akár szuperhősök, akár kalózok, akár a világbajnok fociválogatott tagjai voltak. Ettől a bunkertől indultak a motorversenyek és oda vándoroltak azok a kerti játékok amikkel minden kisfiú játszani akart. 

A fiúk együtt érkeztek, és együtt is mentek haza az óvodából.

- Nem is kell nekik tesó, itt vannak egymásnak! - mosolygott Sanyi anyukája egyik délután.

Karácsony után aztán minden megváltozott. Miután véget ért a téli szünet új gyerek jött a csoportba: Klaudia

A lányok érdeklődve fogadták a magát Diának hívó kislányt, még úgy is, hogy se szoknyát, se csatott nem hordott. Utóbbit azért nem, mert rövid volt a haja, előbbit meg azért, mert abban nem lehet se fára mászni, se gördeszkázni.

Sanyi, Jocó és Beni először észrve sem vették Diát. Aztán mikor a gördeszkázás kitudódott, szinte egyszerre döntötték el, hogy össze kell barátkozniuk.

De hogyan? Eddig még egyikük sem barátkozott senki mással. Pláne nem lányokkal. Mondjuk Dia nem számított lánynak. A babák legalább annyira nem érdekelték, mint a plüssmackók és konyhásat sem volt hajlandó játszani.

- Muszáj egy lánynak mindig csak főzni?- vágta hozzá a fazekat egyik nap Lilikéhez, aki sírva panaszkodott Jutka néninek. Persze Dia a nap hátra levő részében büntetésben volt.

Sanyi másnap reggel késve érkezett anyukájával és egy tulipánnal állított be a csoportba.

- Neked hoztam - nyomta Dia kezébe és olyan vörös lett, mint a Galagonya bohóc orra.

- Kösz - mondta Dia, aztán a mosolygó Jutka nénivel vízbe tették a virágot.

Sanyi és Dia láthatóan nem lettek barátok a virágtól, sőt, Sanyi kissé meg is sértődött, hogy Dia hagyta a tulipánját elhervadni,

Jocó így más ajándékkal próbálkozott. Egy szép, madáralakú medálos nyakláncot húzott elő a zsebéből egy nap reggeli után:

- Anyukám is ilyet hord. Ugye szép?

- Szép - válaszolta Dia, zsebre tette az ajándékot és elvonult a könyvkuckóba autós könyvet nézegetni.

Jocó hiába várta, Dia nem vette fel a nyakláncot se másnap, se következő héten, amitől kicsit elszomorodott.

Nem úgy Beni, aki ezek után hatalmas magabiztossággal adott át hazamenés előtt egy csillogó végű grafitceruzát Diának:

- Igazi kristály van a végén. És jól rajzol!

- Szupi - mondta Dia, betette a hátizsákjába a ceruzát és hazament az apukájával..

Március végén a nap végre eleget sütött ahhoz, hogy a csoport kimehessen az udvarra játszani. Sanyi, Jocó és Beni már rég nem voltak a bunkerükben, amit eléggé megviselt a tél.

- Csináljuk újra! - javasolta Sanyi.

- Elviszem a törötteket a kertész bácsinak! - ugrott rögtön Jocó.

- Kérjünk helyettük újakat, épp most metszette a fákat Béla bácsi! - indult Jocó után Beni.

Egy halom új ággal a három fiú lelkesen kezdett neki a bunker újraépítésének.

- Jöhetek én is? - hallottak egy hangot a hátuk mögül - Imádok bukert építeni.

A fiúk egyszerre fordultak meg. Dia volt az.

- Persze - válaszolta Sanyi.

- Gyere - vigyorgott Jocó.

- Miért ne? - nyomott Dia kezébe egy ágat Beni. - Ez most itt egy űrbázis lesz. -

- Mi vagyunk a lázadók! - magyarázta Jocó

- És el kell rejtenünk a titkos térképet a birodalmiak elől - egészítette ki Sanyi.

- Tök jó! - válaszolt Dia és nekilátott az építkezésnek.

Ebédig elkészült a távoli űrbázis óvodai kivitele a hársfa alatt.Pont négy személyes lett.