Miután a pulyka rejtélyes körülmények között eltűnt, nagy felbolydulás támadt a baromfiudvarban. Mindenki azon tanakodott, ki lesz majd az új vezér. A tyúkok egybehangzó rikoltással a kakast jelölték a főszárnyas poszt betöltésére, ő azonban hallani sem akart a dologról.
- Elég nekem minden nap hajnalban kelni. Elvégzem a dolgom és az egész nap utána az enyém. Van is eszemben mindenféle tyúkperpatvart a nyakamba venni.
A tyúkok kotkodácsoltak egy darabig, de kénytelenek voltak elfogadni, hogy a család egyetlen férfi tagjának a kényelem fontosabb, mint a karrier.
Maradt hát a kacsa meg a liba. A két szárnyas meglepődve, kicsit bizonytalanul toporgott a hirtelen jött esély előtt. Álmukban nem gondolták volna, hogy egyszer pont az ő ölükbe huppan a szerencse. De vajon melyikük legyen a kiválasztott?
Egy varjú, megneszelve a nagy eseményt, úgy döntött, felcsap tanácsadónak. Odaült hát a baromfiudvar kerítésére és bele is fogott a tanácsadásba.
- Bizonyítsátok be, hogy ti vagytok a legjobbak és mindenki titeket fog akarni!
A kacsa és a liba tanácstalanul nézett egymásra, aztán a liba félénken megkérdezte:
- De hát hogyan?
- Versengjetek! – javasolta a varjú, aztán, s mert látta, hogy ezzel nem kerültek közelebb a megoldáshoz hozzátette – kitalálok nektek három próbát, ha megígéritek, hogy aki nyer, egy évig minden tizedik szemet odaad a kukorica adagjából.
A libának és a kacsának több se kellett, a kukoricára mindketten lelkesen bólogatni kezdtek.
- Persze a versengés mit sem ér közönség nélkül. Várjatok itt délig és mindent megszervezek- mondta a varjú.
Mire a nap felért az ég tetejére, ott volt a környék összes, nem költöző madara, a tyúkok, sőt még a kecske, a disznó és a nyulak is kikukucskáltak az óljaikból.
- Első versenyszám a zabálás! – vezényelt a varjú, mikor a gazdasszony beszórt egy halom zöldségpotyadékot a kertbe.
A kacsa és a liba lelkesen látott neki felszedegetni az ételt, annál is inkább, hiszen a versenyre való várakozásban elfelejtettek megreggelizni.
- Milyen kár, hogy én nem indultam – röffentett a disznó.
- Micsoda torka van – suttogták a verebek, mikor a liba majdnem egyben lenyelt egy karfioltorzsát.
- Remek technikával szedi, még úgy is, hogy olyan csúnya a csőre – kotyogták a tyúkok egymás közt a kacsát bámulva.
Nem tellett bele sok idő a zöldségek elfogytak. A varjú kis hatásszünet után bejelentette, hogy az eredmény döntetlen.
- Második versenyszám tollfosztogatás.
A liba és a kacsa értetlenül állt egymással szemben. Nem voltak valami vérmes jószágok. Mivel a varjú látta, hogy így nem jutnak egyről a kettőre rájuk is förmedt:
- Aki nem teljesíti valamelyik versenyszámot, az azonnal kizárásra kerül. Na, tépjétek egymást, azt a dalos pacsirtáját neki! - károgta mérgesen, mire a libának eszébe jutott a kukorica és lendületből odavágott a kacsának. A hártyás lábú jószág ezt hamar rossz néven vette, hiszen a liba a legszebb farktollától szabadította meg. Hát csípett ő is. Hamar belemelegedtek a harcba. Hullott a toll szerte szét, mint a hópelyhek.
A nézők először hőbörögve szemlélték a csőrhegyre menő viadalt, egy cinege el is ájult a kút tetején a látványtól, de ahogy belemelegedtek a harcosok, úgy kezdett a közönség is egyre jobban drukkolni.
Végül a puli vakkantása állította le a versenyt, amiről a varjú ismét hosszas mérlegelés után kijelentette, hogy döntetlen.
Most következik az utolsó megmérettetés. A két fáradt és igen meggyötört kinézetű szárnyas örömmel, de kicsit félve várta, mit kell csinálniuk.
- Jönnek a kortes beszédek! – jelentette be a varjú elégedett vigyorral a csőrén , majd gyorsan hozzátette -el kell mondanotok, mivel látnátok el alattvalóitokat, ha tiétek lenne a főszárnyast megillető hely az udvarban.
A varjú sorsot húzatott a versengőkkel és a kacsát érte a szerencse, hogy először szóljon az egybegyűltekhez. Mikor meglátta, hány szempár figyeli, összeszorult a gigája. Nagyon esetlennek érezte magát hártyás lábain topogva, s legszívesebben elfutott volna, de a varjú szigorú tekintete szinte odaszövegezte a földhöz. Kinyitotta a csőrét és próbálta a legokosabb gondolatot elmondani, ami eszébe jut, de sajnos csak ennyit tudott mondani:
- Hát, hát, hát…
A varjú egy kicsit várt, hátha jön még valami okos gondolat. De szegény kacsa csak ugyanazt dadogta. A közönség soraiban elégedetlen morajlás hangzott fel. És a liba sem volt jó bőrben látva, vetélytársa mennyire lebőgött. Azért minden bátorságát összevetve kilépett a tömeg elé, de mielőtt bármit is szólt volna, a varjú örömtől recsegő hangon bejelentette:
- Imohol az új vezetőtök! Mert hát ugye mindannyian azt gondoljuk, hogy a másik jelölt együgyűségét eme madár messze túlszárnyalja. Nézzék csak meg, milyen pompás, nemesi megjelenés, milyen hattyú nyak. Micsoda eszes tekintet. Az Isten is vezetőnek teremtette. Üdvözöljétek hát boldog csiviteléssel a baromfiudvar új urát: Libát!
A baromfiudvarban kitört az ujjongás. Mindenki lelkesen köszöntötte a kicsit megilletődött, de boldog libát, pláne, hogy nemsokára elérkezett az estebéd ideje is.
- Nem felejtkezem meg rólad varjú – búcsúzott el a liba tanácsadójától és kedélyesen hátba veregette a kacsát is: veszteni tudni kell haver.
Másnap az igen csípős novemberi hajnalban nehezen ébredtek a baromfiudvar lakói, a reggelit is lassabban szedegették mint máskor, meg furcsállották, hogy a varjú is velük eszik.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte az egyik tyúk.
- Liba vendége vagyok – válaszolt varjú és nyugodtan tovább evetett.
- Nem úgy van az, hogy csak úgy mondod. Akkor bárki madara ide járhatna reggelizni. Kérdezzük meg libát – kotyogta egy másik tyúk.
- Kérdezzük! Kérdezzük! – támogatta a többi.
- Kérdezzétek – mondta teljes nyugalommal varjú és tovább szedegetett.
A tyúkok még a kakast is előkerítették, hogy segítsen keresni a libát, aki se a reggelinél, se az ólban nem volt.
- Mintha a föld nyelte volna el – sopánkodott a legidősebb tyúk.
- Hát a föld biztos nem – jegyezte meg a varjú és jó étvággyal elfogyasztotta a liba reggeli adagját is. Senki sem perlekedett vele, hiszen mindenki azon tanakodott, hová lett a liba.
A varjú jóllakottan repült el a baromfiudvarból s mikor elszállt a ház felett még volt rá ideje hogy beszippantsa a konyhából felszálló, friss, pecsenye illatot.