Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenyő,

Olyan büszke volt magára mint egy szép hercegnő,

Egyedül állt a dombtetőn, karcsún és kevélyen,

S elégedetten nézett szét  mind az erdőségen.

Én vagyok a legszebb fa szerte a világon,

Bárhová tekintek messze páromat nem látom,

Ruhám mindig illatos, üde, zöld és fényes,

Nem vetkőzöm le soha, mint az a sok kényes,

Akik nyáron, ősszel is új lombozatot vesznek,

S télen leveleik nélkül a hidegtől megvesznek.

Sustorognak naphosszat, s ha felkap a szél szárnyra,

A sok boldond hajladozva megindul a táncba.

Nem csoda, hogy göcsörtösek, görbék, s megkorhadnak,

Ha lakásul szolgálnak a pimasz madaraknak.

Rajtam bezzeg egy szemtelen sem mer rakni fészket,

Az kéne csak, hisz egész nap hangosan zenélnek.

Állt a fenyő sudár törzse egyenes és merev,

Jöhet eső, hó vagy hőség ő sohasem remeg,

Történt aztán egy igen sötét, júliusi éjjel,

Hogy zivatar szaladt arra végtelen nagy széllel,

Csavarta az erdő fáit, tépte mind a lombokat,

Szaladgálva borotválta élesen a dombokat,

Egy rohammal morgolódva fújta a fenyőt körbe,

Megragadta s egy rántással csúnyán kettétörte.

Másnap reggel a völgyi erdő jajgatásra ébredt,

A dombon sírt a büszke fenyő, jaj, mily' nyomorék lett,

Naphosszat csak sirdogált és néha felkiáltott,

Oh, jaj, mi lett belőlem, s búsan halni vágyott.

Megsajnálta őt nagyon az erdő sok kis fája,

Szegény kevély fenyőnek bajban nincs barátja,

Vígasztalón susogtak egy kedves régi éneket,

S egy rigópár fürgén szelte a domb fölött a kék eget,

Ne sírj fenyő, nem maradtál egyedül a bajban,

Csivitelve simogatta a beteget a dallam,

S a csonka fa egyik ágán felépült a fészek,

A fenyő is örvendezett mikor végre kész lett,

Boldog volt és együt táncolt  ő is már a széllel,

S a sok kedves erdőlakó lomos fa testvérrel.