A Varjú ült az ágon lesett a Diófára,

De jó lenne egy nagy dió vacsorára!

Várja türelmesen a száraz faágon,

A sok érett dió végre földre szálljon.

Korog már a gyomra, szomorúan károg,

Közelebb repül az öreg Diófához,

Adj nekem egy diót, nagyon éhes vagyok,

Ha nem adsz most ennem, biztos éhen halok.

Rendben, adok neked, de előtte kérlek,

Dalolj csak valamit, kedvencem az ének,

A madárdalnál nincs szebb ezen a világon,

Énekelj hát nekem, dióért kívánom!

A Varjú nekifogott hát a dalolásnak,

Hogy kedvére tegyen az öreg Diófának,

De bárhogy próbálta csak károgott egyre,

S nagyon igyekezett, hangokat keresve,

Nem sikerült megtalálni a dallamot sehogy,

S az öreg Fa biz’ neki diót nem adott.

Ejnye, hát ezt mi volt, tán gúnyolódsz rajtam?

Eredj innen, e zajt még egyszer meg ne halljam!

Még hogy diót adjak, ilyen borzadálynak,

Hogy nevezheted magad, ilyen hanggal madárnak?

Eloldalgott a Varjú s találkozott a Széllel,

A legnagyobb, s legügyesebb természet-zenésszel.

Ne szomorkodj Varjú, szedek diót neked,

Nem bűnhődhet senki, amiről nem tehet,

A Szél rázta a fát s csak potyogtak a szemek,

S a Varjú boldog volt, hogy végre mégis ehet.